Built by Shanks, broke by Yanks

Talán senki sem kövez meg azért, ha írásomat rögtön egy bődületes közhellyel kezdem: a Liverpool történetének talán legdrámaibb 10 napja volt a péntek esti hivatalos bejelentéssel záruló periódus. Ármány, intrika, fondorlatok hada – akárcsak egy latin-amerikai sorozat színes rtv leírása, ám minden jó, ha a vége jó. De jó a vége? Választ nem adunk, de megnézzük, miért kérdezünk! 

Az egész valahol a kétezres évek közepén kezdődött, amikor a dinamikusan fejlődő, rekordprofitokat termelő Premier League felkeltette egyrészről az Abramovics-típusú „pénz van szarásig” milliárdosok, másrészről a spekulatív tőke érdeklődését. Előbbiek gyakorlatilag korlátlan tőkeinjekciókkal voltak képesek, sőt képesek, minőséget importálni klubjaikba, legyen szó játékosokról, edzőkről, vagy új stadionról, elég csak a már említett orosz oligarchára, vagy a Manchester City jelenlegi tulajdonosaira gondolni. Persze ekkora vagyont vagy pár jól pozícionált olajkúttal, vagy még több jól pozícionált olajkúttal lehet elérni, ezért az utóbbiaknak, vagyis az egyszeri befektetőknek fő célja nem más, mint tartalékaikból vagy hitelből megvenni egy klubot, és azt nyereséges pályára állítani, ezzel bevételileg visszaszerezvén, sőt idővel túlszárnyalván a költségeket. Az aranytojást tojó tyúkot tehát csak olyanoknak ajánlott tenyészteni, akik a lassú-víz-partot-mos elv alapján dolgoznak.

Nem így tett Tom Hicks és George Gillett. A több mint ötven éven keresztül a Moores-család vállalkozásaként üzemelő Liverpool 2007. február 6-án hivatalosan is két amerikaihoz került. Hogy miért pont nekik adták el? Nos ez a mai napig rejtély, egyes feltételezések szerint a szintén elfogadható dubai ajánlattal szemben David Moores személyes(kedő) döntése állt, miszerint „jobb lenne nyugatiaknak adni” a klubot. Az adásvétel egy másik érdekessége, hogy egy szurkolói csoport, név szerint a Share Liverpool is előállt egy 500 milliós ajánlattal, amit 10000 szurkoló 5000 fontos csekkjével óhajtottak finanszírozni, ám – nem túl meglepő módon – nem sikerült a pénzt összeszedni. Az összesen 220 millió fontos ár a klub száz százalékos tulajdonát és 45 millió fontnyi adósságrendező részt foglalt magában, sőt, Hicks és Gillett rögtön ígéretet is tettek, hogy a Liverpool FC új, 60 ezer férőhelyes stadionjához (név szerint a Stanley Park Stadium vagy New Anfield) két hónapon belül hozzálátnak.

Semmi sem stimmelt ebben az üzletben, annyi helyen bűzlött, ahány pontból a vételi szerződés állhatott. Egyrészt sokkoló volt a szurkolók számára látni, hogyan lesz egy tradicionális angol klub angol családi tulajdonból két amerikai, sőt texasi, modern cowboy tulajdona. De ennél jóval szilárdabb tények is a kontra oldalt gyarapították: a monumentális cégbirodalmat alaposan szemügyre véve kiderült, a két amerikai érdekeltségébe tartozó sportklubok (Dallas Stars, Texas Rangers, Montréal Canadiens) bizony csak papíron, de semmiképpen sem a pályán ragyogtak.

De ami talán máig a legérthetetlenebb pont számomra (ezzel jó eséllyel nem vagyok egyedül), az Hicks brazil kalandjának ignorálása.

Történt ugyanis, hogy 1999-ben Hicks komoly részesedést vásárolt a Corinthians-ban, amely épp előző évben nyerte meg a brazil bajnokságot. A szurkolók még nem tudták, de innen már csak lefelé vezetett az út minden tekintetben: a váratlanul felbukkanó anyagi problémák játékoskiárusításhoz vezettek, de a lejtmenet nem állt itt meg. A tulajdonosok elhatározták, szakítanak a klub tradicionális fekete-fehér mezszínével. Ez azonban már azokban is kicsapta a biztosítékot, akik addig békésen szemlélték a texasi tevékenységét. 2003-ban végül kegyvesztetten, a szurkolók és befektetők haragjától kísérve távozott a klubtól, mely nem sokkal később a kiesés sorsára jutott.

De visszanyargalván időben, s térben: ami még ennél is aggasztóbb volt, az a vétel módja. Mivel egyikük sem volt képes ekkora pénzt kivenni cégcsoportjából, hitelből fedezték azt, melyet a klubra terheltek, kvázi jelzáloghitelként.

Hogy kicsit visszakalandozzunk: 2008 telén a Liverpool kapott egy ajánlatot ugyanattól a dubai érdekeltségű cégcsoporttól, mely egy éve sikertelenül próbálkozott.  A kellő mennyiségű pénzt is felmutatták, ám a feltételekben már nem tudtak megegyezni. Figyelemreméltó, hogy egy év után túladtak volna a klubon.

Hogy Hicks és Gillett mennyire nem a Liverpool Way-t járta, az rövid időn belül további megerősítést nyert. Sokakkal egyetemben Rafa Benítez vezetőedző is üdvözölte az új tulajokat, de rögtön a 2-1-re elvesztett 2007-es BL-döntő után arra panaszkodott, nem kap elég forrást új játékosokra, melyet ő úgy fogalmazott, hogy a „vezetőség nem támogatja kellőképp az átigazolási piacon”. Diplomatikus. A nyár ennek fényében igen aktívan telt, Torres, Babel, Benayoun és Voronin érkezett. A finoman szólva is hideg légkört pedig elemi erővel fagyasztotta meg a hír: a két amerikai titokban tárgyalt Benitez leváltásáról, hogy a helyére Jürgen Klinsmannt ültessék. Innen már megállíthatatlan volt a lavina, bármi is történt a pályán legyen az siker vagy kudarc, Benitez állandó harcban állt a vezetőséggel.

Az igazi klasszikusként pedig a 2008 nyarán lezajlott Barry-Keane harcot emelhetjük ki. A vezetőség, Rick Parry akkori vezérigazgató vezetésével Robbie Keane megvételét favorizálta, míg Benitez kitartott a középpályás Gareth Barry mellett, melynek eredménye Keane kérészéletű Liverpool-szereplése lett. A 20 millióért vásárolt ír csatár nagy valószínűséggel ezen konfliktus miatt távozott. Egyes rosszmájú pletykák azonban úgy vélik, az adósságállomány törlesztésének sürgőssége vezetett a hozzávetőlegesen 10 millió fontos buktát hozó üzlethez.

2008 ősze pedig megmutatta azt, miért nem jó spekulánsok kezében lenni. Az amerikai hitelpiac szinte pillanatok alatt omlott össze, két oldalról szorítva az amúgy is legatyásodott Liverpoolt. Egyik oldalról a folyamatosan duzzadó saját hitelek súlya nyomta a klubot, míg a másik oldalról a cégcsoport befektetési érdekeltségei omlottak össze kártyavárként. Nem volt csoda tehát, hogy az épphogy megkezdett stadion építését ismeretlen ideig felfüggesztették (máig nem történt vele semmi). Itt jegyezhető meg az, hogy a válság nélkül jó eséllyel egy vállrándítással és egy „mocskos amerikaiak” megjegyzéssel el lehetett volna intézni liverpooli regnálásukat. Az, hogy a helyzet ily mértékben eszkalálódott, arról nem csak ők tehettek.

A 2009/2010-es év BL-égése, a ligában elszenvedett sorozatos kudarcok és az állandó belső harctól sújtott öltöző december végére tényszerűvé tették, hogy az előző évben második helyet elcsípő klub szénája cseppet sincs rendben. Az adósság, mint minden baj okozója, itt került elő először nyíltan. A két amerikai sosem élvezte a szurkolók bizalmát, de ebben az évben a semlegesség átcsapott utálkozásba. Mindennaposak lettek a tüntetések, a nézőteret tiltakozó transzparensek lepték el. A klub jövedelmező aranybánya helyett egyre inkább hasonlított egy több százmillió fontos koloncra, ennek megfelelően 2010. április 16-án a vezetőség kinevezte Martin Broughtont (aki nem kisebb vállalatoknál bizonyított, mint a British Airways) a klub teljhatalmú urának, hogy vevőt találjon arra. Ezzel párhuzamosan Hicks és Gillett megegyezett a Kop Holdings (a Liverpool anyacége) adósságait birtokló Royal Bank of Scotlanddel (RBS), meghosszabbítva a törlesztést október 15-ig.

Október 5-én este pedig megkezdődött az a 10 nap, mely hosszabbnak tűnt az itt elbeszélt 3 évnél. A világ nagy része álomra hajtván fejét másnap reggel arról értesült, hogy a vezetőség (Hicks, Gillett, Broughton, Purslow és Ayre) két jó ajánlatot is kapott, s gőzerővel dolgozik azokon. A bejelentés több mint esedékes volt: az október 15-i határidő be nem tartása csőddel fenyegette volna a klubot, amelynek ténye automatikus 9 pontos levonást jelent a Premier League-ben. Mínusz három pontos csapat? Arra aztán szép lett volna vevőt találni…

A későbbiekben egyedül a NESV (New England Sports Ventures) amerikai cégcsoport által benyújtott ajánlatról esett szó, mint esélyes befutó, hogy a másik ajánlat a sokat emlegetett szingapúri milliárdos, Peter Lim-féle szerződés lett volna, arra semmi utalást nem tett sem a klub, sem maga Lim, aki nemegyszer arra panaszkodott, hogy a vezetőség figyelmen kívül hagyja ajánlatát. A hivatalos bejelentés azonban tartalmazott egy olyan bekezdést is, mely nem egy szemöldököt megrándíthatott: Tom Hicks és George Gillett megpróbálták pozíciójából elmozdítani Christian Purslow ügyvezető és Ian Ayre kereskedelmi igazgatót (az már csak tényleg hab a keserű tortán, hogy helyére azt a Tom Hicks Jr.-t próbálták megválasztani, aki az ominózus „Blow me fuck face” kijelentést tette egy Liverpool-szurkoló e-mailjére válaszul). Martin Broughton azonban speciális jogosítványaira hivatkozva megakadályozta ezt. Az eredmény egy október 12-én megtartott gyorsított eljárású bírósági per lett, mely a vezetőség javára döntött, miszerint nincs joga változtatásokat eszközölnie a két tulajdonosnak. Fontos megemlítenünk, hogy itt igazolódott be, Martin Broughton élet és halál ura volt fél évig, hisz gyakorlatilag képes volt eladni a klubot annak tulajdonosai feje fölül. Egészen félelmetes egy megrögzött Chelsea-drukkertől…

Ezzel párhuzamosan a már említett Peter Lim egy új, 320 millió fontos ajánlatot is tett, ám csütörtökön, azaz október 14-én ezt visszavonta.

Ez volt az a pont, melyet elérve egy átlagos Liverpool szurkoló már nem rendelkezett körömmel. A pénteki határidő fénysebességgel közeledett, mikor a koktélcseresznye is felkerült a két texasi arcában landoló tortára: egy texasi kerületi bíróságról szerzett ideiglenes végzéssel próbálták blokkolni az adásvételt. Uzsgyi vissza a Legfelsőbb Bíróságra, mely csodák csodájára ismét a board javára döntött, ám nyitva hagyott egy másnap délután négy órás határidővel rendelkező fellebbezési lehetőséget.

Annyi balszerencse közt, oly sok viszály után már történelmi igazságtalanság lett volna, ha tovább folyik a már-már tragikomédiába illő eladási procedúra. Hicks és Gillett mérlegelvén a csőd kockázatát, visszavonta végzését, s ezzel elhárult az utolsó akadály is, s az átvétel percekkel a 4 órai határidő előtt végbemehetett. Drámai végjáték a köbön.

A 300 millió font összértékű szerződés értelmében a Liverpool FC adósságai megszűnnek az RBS felé, s a klub 100%-ban a NESV kezébe kerül.

Hogy mit hoz a jövő? Jelenleg senkit sem érdekel. Két hatalmas, hájas texasi seggfej méretű kő esett le kollektív szívünkről, s az adósságok is párologni látszanak. A NESV preferenciái (Boston Red Sox) sokkalta bíztatóbbak elődjénél, s maga Henry is szimpatikusabb, már ha ez számít egyáltalán. Hatalmas megkönnyebbülést érzek, de azt, hogy ma mekkorát nyertünk, az elkövetkező évek fogják megmutatni. A két texasi egymilliárd fontos kártérítést követel jelenleg, bár már maga a kártérítés ténye is megkérdőjelezhető. (Az összegen nem érdemes meglepődni, megszokott jogi húzás, hogy jóval többet követelnek a kelleténél, hogy végül megkapják azt az összeget, ami valóban jár – természetesen ennek töredékét).

Tom Hicks, George Gillett! Megmérettetek, és könnyűnek találtattatok. Nagyképűen érkeztetek és szégyenben, gyáván távoztok. Nem vettétek tudomásul, Anglia játékszabályai nem Texas játékszabályai, Liverpool hagyományai, nem Amerika hagyománai. Egy olyan országba tévedtetek, ahol nem lehet a pénzt elválasztani a focitól. Majdnem tönkretettétek 118 év gyümölcsét. Legyen a nevetek örökké átkozott Liverpoolban! You’ll always walk alone!

Martin Broughton! Ön talán élete legnehezebb munkáját végezte el. Legyen John W Henry uralma prosperáló, s márványtáblák fognak megemlékezni a vasakaratú vezérigazgatóról, ki megmutatta a fényt az alagút végén, Christian Purslow és Ian Ayre közreműködésével.

Mr. Hodgson? „Á színpád á tied!”

Források: bbc.co.uk, guardian.co.uk, independent.co.uk. sky