Átjutottunk

Éjjel kezdtük a készülődést. Hajnalig mézsörrel zsibbasztottuk agyunkat, hogy ép elménk ne lássa kárát az átkelés tébolyító lázálmának. Induláskor beléptünk az útvesztőbe, és elindultunk a követhetetlenül tekergő folyosókon. A következő emlékem már az, hogy az indázó fonatcsomóvá változott útvesztőről lógok lefelé. Nem tudom, hogy kőbe, vagy gyapjúkötélbe, netán aranyba mélyesztettem ujjaimat, de egyik pillanatban égette, másikban hűsítette kezemet a fonat, amitől sörbódulatom látomás-éberségbe csapott át. Mikor kijózanodva ráébredtem, hogy hatalmas veszélyben vagyok, – ugyanis a vörös semmi fölött lógok, a végtelen fonálba kapszkodva – eltűnt fogódzóm, és a mélybe zuhantam…

***

Aranyló ég vakított szemembe mikor magamhoz tértem. Puha, édenzöld fűben feküdtem, pacsirta dalolt. Alig volt erőm. Csak fejemet akartam mozdítani társaimat keresve, de a kimerültség visszalökött karmazsinmély álmomba.