A derbi napja az Anfielden

Az egyik Fonat író, gringow a helyszínen látta a 3:1-gyel végződő Liverpool-Evertont. Beszámoló a hajtás után.

Életemben nem szurkoltam még esőnek utazás előtt. Most igen, és meghallgatásra találtak az imák, mivel szombat reggel mocsok szar időre rakott le a liverpooli gép. Nyolc fok, előbb szemetelő, majd szakadó eső, a szél újra meg újra bemart és lehúzóan szürke volt minden: a lehető leghitelesebb a környezet egy Merseyside Derby-hoz. Mindezek mentén érezhetően lassan is indult a nap a városban, alig néhány embert és autót kerülgettünk a Hospitality kezdéséig, miután bevitt a busz. Ott azonban néhány jól elsült Phil Neal poén és egy rettenetes, de legalább koffeinnel teli kávé elkezdett életet lehelni belénk. Amikor pedig már úton voltunk a busszal az Anfield fele, sarokról sarokra szállt el a hajnali kelés okozta bágyadtság.

A Liverpool szurkolósághoz egyetemesen hozzátartozik egyfajta melós becsület érzés is, miszerint lehet a másik nagyobb, jobb és szebb mint mi, de annyira igazi sosem lesz. Ezt a motívumot árasztja magából az Anfield környéke is: közel és távol sincsenek toronyházak, üvegpaloták, sugárutak, fancy üzletek és éttermek, sőt, egészen a stadion lábáig nincsen semmi, amiről akár eszébe is jutna az embernek a gazdagság és a csillogás. Az itt lakók ugyanabban a sztenderd sorházban húzzák le a szürke, esős szombat délelőttjeiket, sokuknak nem sok mindenük lehet az életben a Liverpool FC-n kívül. A legtöbbjüknek azonban ez éppen elég lehet.

Nincsen semmilyen felhajtás, a beléptetésig nem is érzi magát úgy az egyszeri rajongó, mintha a világ egyik leghíresebb futball derbijét látná hamarosan. Ez persze részben onnét is fakadhat, hogy akárhány stadionban is jártam eddig életemben (hozzáteszem, nem túl magas ez a szám), ilyen profi beengedési rendszerrel még nem találkoztam. Amikor véget ért a pálya körüli héderelés és be akartunk menni, egy szempillantás alatt be is mentünk úgy, hogy közben minden óvintézkedés lezajlott. A nyolcvanas évek szomorú történései annyit biztosan elrendeztek, hogy a lehető leggördülékenyebben működjön több tízezer szurkoló kezelése meccsnapokon. Sem előtte, sem utána nem lehetett balhé.

A helyünket elfoglalva aztán elkezdtek jönni a világ egyik leghíresebb futball derbijének a jelei. A szurkolók a játékosokkal együtt melegítettek, a bemutatásoknál erőteljesen hurrogták a vendégeket és éljenezték a hazaiakat. Utóbbiaknál nagyjából mindenki ugyanakkora hey-t kapott, talán Coutinho és Mané lógtak ki a sorból felfelé.

Mondanom sem kell, hogy azonnal életem egyik meghatározó élménye lett a meccs előtti YNWA.

Izgalmas volt megfigyelni, hogyan viszonyul egy Pool szurkoló egy Everton szurkolóhoz éles helyzetben. Hillsborough-ról ugye együtt szokott megemlékezni mostanában a két klub, a rivalizálásukról szóló riportoknak sokszor haverkodós, élcelődős hangulata van, így főleg a látványos stadionon kívüli béke után volt bennem egy kis félsz, hogy lehet mára elveszítette az élét a helyi derbi és kicsit nincs meg a sava-borsa érzésekkel távozunk majd róla.

Nos, ezt a kételyt szerencsére nagyon hamar feledtették velem az egy szektorral lejjebb lévő lokálok. Egyetlen dolgot lehetett rögtön leolvasni az arcukról: mocskosul utálják az Evertont és egy esélyt sem fognak kihagyni az oltásokra.

“Since 1995, since 1995, haven’t won a tropy, haven’t won a trophy.. since 1995”, zúgott az anfieldnyi kórus úgy tízpercenként, a vörös góloknál pedig tripla hangerővel.

Kedvezett is a találkozó a dalnak ugyebár. Három szép gólt szerzett a Pool, illetve bemutatta a kötelező kollektív védelmi szarakodását is és benyelte belőle a még kötelezőbb gólját. Domináns 90 perc volt és nagyon elvakult Everton szurkolónak (vagy Phil Jagielkának) kell lenni ahhoz, hogy valaki ne a Liverpoolt hozza ki a jobb csapatnak erre a délutánra.

Megszokottan összefoglalózni nem igazán akarnék, inkább sorrend nélkül leírok pár dolgot, amik érdekes pluszok lehetnek a tv-s közvetítéshez képest:

  • Klopp a bemelegítéskor vagy negyed órán keresztül bámulta a félpályánál szótlanul az Everton együtt gyakorló kezdőjét. Egyszer sétált oda Buvacsnak mondani valamit, majd kisvártatva visszafordult és megint lecövekelt ugyanoda. Nem tudom, hogy ez taktikai információszerzés vagy mentális hadviselés volt inkább a részéről (gyanítom mindkettő), mindenesetre elég jelentőségteljes volt. Én legalábbis szolidan befosnék, ha Klopp faarccal, hosszasan meredne rám nyújtás közben.
  • Élőben nagyon jó a “Lucas kezd? Haha, bazmeg, Lucas kezd. De, tényleg! Lucas kezd.” gondolatmenet, bár ez annyiban nem meglepő, hogy twitteres kezdő olvasásoknál is mindig nagyon jó, amikor előfordul. Ugyanitt: látványosan 60 percre kalibrált az ember mára. Lehozott egy izmos első félidőt, a második elején még volt benne valamennyi benzin, de a meccs utolsó szakaszára már a seggén vette a levegőt. Más kérdés, hogy szerencsére addigra már olyan nagy szükség sem volt rá.
  • Mané az Anfield jelenlegi legnagyobb sztárja, ehhez kétség sem férhet. Teljesen random módon csendülhetett fel bármelyik pillanatban a nem túlbonyolított “Oooh Mané, Mané, ohohohoh” dal, amit a szenegáli támadó egy 8. perces góllal viszonzott is. Eléggé rendben van mindkettő.
  • A Kop nagyon szereti Divock Origit. Pontosan nem tudom miért, de láthatóan óriási kedvencük. A becserélése előtt is már többször skandálták a nevét, a gólja után pedig elszabadult a teljes Origi szerelem. Jürgennek legalábbis nem kell messzire nyúlnia a padon népszerű csere ötletért.
  • Liverpool népe értékeli a keményen melózókat, ez pedig Lovren esetében mindennél jobban kiütközik. Miután jó egy évig ütötték-vágták, a Klopp alatt pálfordulatot hajtó horvát védő folyamatos ollézásokat kapott Lukaku leradírozásáért. Nem tudjuk mi volt a baj az első éve alatt, de az már látszik, hogy a helyi szurkolók túlléptek rajta és mellette állnak.
  • Firminot viszont kifütyülték, amikor 3:1-nél ellazázott egy olyan labdát, amire rásprintelhetett volna.
  • Klopp pedig boldog volt a lefújás után:

I Love You Anfield.