Kupákról, legendákról

A mai múltidéző vendégposzttal lacko77 jelentkezik. A korábbi vendég írásokat a Ti írtátok nevű, nagy becsben tartott rovatunkban találjátok. Lehet és érdemes jelentkezni vendég írásokkal, még akkor is, ha nem minden fog megjelenni a Fonat hasábjain. Ezzel át is adom a szót.

„Az volt az álmom, hogy a világ legjobb futballistája leszek, de csúnyán elbuktam. Valójában én voltam a világ legjobb csapatának legrosszabb játékosa…El sem tudod képzelni, milyen szar voltam.”

Craig Johnston

Szerintem fontos, hogy ismerjük és értékeljük a múltat, és a Liverpoolnál ennek komoly hagyománya van. Elég csak ránézni a Kop zászlóira, meghallgatni a szurkolói énekeket, a múlt mindenhol jelen van. Úgy gondoltam, talán itt a Fonaton sem árt, ha néha felidézzük azt. Jöjjön hát egy olyan liverpooli legenda története, aki ugyan ötször volt bajnok, egyszer a BEK-et is megnyerte a csapattal, élete mérkőzésének mégis egy Everton elleni kupadöntőt tart.

Ez a loboncos hajú fiatalember a fent idézett Craig „Skippy” Johnston. Egy olyan liverpooli legenda, aki tehetsége alapján a profi játékosoknak legfeljebb a cipőjét pucolhatta volna. Ami azt illeti, egy ideig pontosan ezt csinálta.

Ausztrál szülők gyermekeként született Angliában Dél-Afrikában. Apja megszállott futballrajongóként profi szerződésre vágyott, de csak az Aberdeen tartalékcsapatáig jutott, ezért mikor Craig hat éves volt, visszaköltöztek az ötödik földrészre. A dél-walesi Newcastle-be, ahol más nagy városokkal ellentétben nem a rögbi, vagy a krikett, hanem az európai foci volt az elsőszámú sportág. Természetes volt, hogy Craig – aki apjától már addig is rengeteg futball-sztorit hallott – is focirajongó lett. Amikor aztán egy akkoriban gyógyíthatatlannak tartott betegség miatt félévet kórházban kellett töltenie, ha csak tehette, angol meccseket nézett a tévében. A kór – a gyermekbénulás egy ritka formája – a lábát támadta meg, az orvosok egyetlen gyógymódnak az amputációt tartották. Erre a szülők már meg is adták az engedélyt. Ha egy csoda folytán nem pont akkor kerül a kórházba egy külföldi orvos, Craig Johnston nevét soha nem ismerik meg Liverpoolban. De Craig meggyógyult, és ha csak tehette focizott, majd leveleket írt angol kluboknak, próbajátékot kérve tőlük.

Ma már ez nevetségesnek hat, hogy valaki igy próbáljon bekerülni egy külföldi bajnokságba, és már akkoriban sem aratott nagy sikert Craig kezdeményezése. Egyetlen klub, a Middlesbrough viszont válaszolt neki. Mehet hozzájuk próbajátékra, de a költségeket (utazás, szállás) neki kell állnia. Craig szülei nem voltak tehetős emberek, de nem akartak fiuk álmainak útjába állni, így eladták házukat, és egy városszéli kisebb ingatlanba költöztek, hogy fedezni tudják a próbajáték költségeit.

A nagy reményekkel várt lehetőség azonban csúnya véget ért. Jack Charlton, a felnőttcsapat akkori menedzsere már az edzőmeccs szünetében elzavarta Craiget, mondván, hogy „Ilyen szar játékost még életében nem látott”. A fiú a könnyeit nyelve hívta szüleit, akik már türelmetlenül várták a hírt, és ő nem merte megmondani nekik, hogy megbukott az első próbán. A nagycsapat játékosai, köztük Graeme Souness végül megszánták, és pénzt ajánlottak neki, ha rendben tartja cipőiket, és takarítja autóikat.

Így aztán Craig idejének nagy részét az autóparkolóban töltötte. Ha Charlton arra járt, el kellett bújnia. Mivel ideje volt bőven, elkezdett gyakorolni. Szemetes kukákra lövöldözött felváltva jobbal, ballal. Sorba állította őket, és azok között szlalomozott, amilyen gyorsan csak tudott, hogy a labdavezetést gyakorolja. Kíméletlen volt önmagához, valahányszor hibázott, az adott gyakorlatsort újra kellett kezdenie. Minden nap, négy-öt órán át, este kilencig gyakorolt… Craig így emlékezik vissza erre az időszakra:

„Az autóparkoló az én ömagamra kiszabott büntetésem volt, a penitenciám, amiért olyan szar futballista voltam.”

Végül Charlton távozott Sheffieldbe és utóda, John Neil már az első munkanapján kiszúrta magának a parkolóban tréningező fiút. Ki az a csóró srác ott? — kérdezte a többieket. Az idősebbek meg így valaszoltak: — „Az? Ja, a Kenguru. Állandóan a parkolóban gyakorol, de hiába, szar.”

Neil magához hívta, és edzési lehetőséget adott neki a fiataloknál. „Tartottak tőlem. Nem voltam olyan tehetséges mint ők, de sokkal keményebben dolgoztam, és lépésről-lépésre fejlődtem. Vettem egy ócska filmvetitőt, és meccseket vetítettem rajta. Lestem, ahogy Pelé és a többiek viselkedtek a pályán, próbáltam tanulni belőle. Egy idő után, ami korábban csak három érintésből ment, már egyből is működött. A kisebb srácok is bejártak hozzám nézni ezeket a filmeket, sőt a parkolóban is játszottak, mert tetszettek nekik az általam kifejlesztett gyakorlatok”. Két év múlva, mikor influenza miatt kidőlt a fél csapat, Craig kezdőként lépett pályára a Middlesborough mezében, az FA-Kupában, az Everton elleni tévés meccsen. 17 éves volt, így a Middlesbrough akkori legfiatalabb játékosa lett, aki felnőtt tétmeccsen szerepelt.

De a java még csak ezután következett. 64 meccsel, 16 rúgott góllal később a kétszeres BEK-győztes Nottingham Forrest menedzsere, Brian Clough, majd Bob Paisley, a Liverpool nevében kereste meg szerződési ajánlattal. Craig azt hitte, valaki szórakozik vele, mikor a legendás edzők egymás után hívták és mutatkoztak be neki a telefonban. Még saját ügynöke sem volt, annyira nem hitt abban, hogy bárki is szeretné őt leigazolni. Végül apja tanácsára hallgatott, aki azt mondta: „Brian Clough nagy ember mostanában, de a Liverpool az más. Az egy intézmény”. Végül 650 000 fontért a Liverpool játékosa lett (ez az összeg az akkori rekordigazoláshoz, Andy Greyhez viszonyítva és Gareth Bale all time rekordigazolásából számítva, olyan 37-38 millió font lenne, ami igen komoly összeg – guthmate).

A bemutatkozásra azonban csak liverpooli karrierjének második évében került sor, Paisley nem igazán bízott benne. A második évben is csak 18 meccsen kapott szerepet. Skippy azonban nem adta fel, még többet gyakorolt, sőt: „Annyira szégyelltem, hogy nem érem el a Liverpool által elvárt szintet, hogy lemásoltattam Melwood kulcsait, és a késő esti órákban bejártam gyakorolni. Egyszer Ronnie Moran megállitott minket edzés közben: – Ez meg mi a fasz? – kérdezte. A pálya szélén bóják voltak, nyolcas formában felállítva. Azt hitte, valami kölykök törtek be éjjel Melwoodba. – Kis rohadékok! – mérgelődött. Edzés után bevallottam neki, hogy én járok be gyakorolni, mert a bal lábamon meg dolgoznom kell.”

Helyzete azonban 1983-ban, Fagan kinevezése után sem javult sokat. Az új menedzser nem játszatta Craiget, és mivel a csapat szekere jól haladt, arra hivatkozott, hogy győztes csapaton nem változtat. Mikor sérülések miatt végre bekerült a kezdőbe, jó játéka ellenére sem tudta megőrizni helyét.

“Vannak játékosok, akik elégedettek azzal, hogy ülnek a padon és felveszik a fizetésüket, de én nem tartoztam közéjük. Túl keményen küzdöttem a lehetőségért gyerekkoromban a kórházban és később ifistaként ahhoz, hogy kimaradjak a játékból. Képtelen voltam azzal a tudattal edzeni egész héten, hogy úgysem kerülök be a csapatba. Minden csapathirdetéskor izzadó tenyérrel hallgattam a névsort, Rushy folyton kiröhögött ezért. Párszor még fel is kiáltottam, „Ugye csak viccelsz, baszd meg!” Soha, senki nem mert ilyen hangot megengedni a menedzserrel szemben. Meglehet, ez sem javította az esélyeimet.”

Az áttörést Kenny Dalglish kinevezése hozta meg. Kenny tudta, Johnston milyen sokat es keményen gyakorol es rendszeresen beválogatta őt a kezdőcsapatba, a közeppálya jobb szélére. Az 1986-os szezonban összesen 65 meccsen jatszott, de legemlékezetesebb az FA-Kupa döntője volt, melyet egy héttel azután rendeztek, hogy a Chelsea ellen bebiztosították a bajnoki címet. A döntőbeli ellenfél az Everton volt.

“Kiváló, kőkemény csapatuk volt. Mindent, amit mi tudtunk, azt tudták ők is. A kapusuk, Neville Southall hihetetlen volt, bármit kivédett. Én gyors voltam, de Pat Van Den Hauwe legalább olyan gyors volt mint én. Azon törtem a fejem, hogy tudnám lerázni magamról a 90 perc alatt, ugyanis nem véletlenül volt Psycho a beceneve. Emiatt rettenetesen ideges voltam.Ez persze a játékomon is meglátszott, de az intenzitás miatt egyik csapat sem tudta legjobbját nyújtani.

Akárhova futottam, Den Van Hauwe követett, tizenhatostól tizenhatosig. Aztán, egyik alkalommal, emlékszem, a saját tizenhatosunknál jártam (persze oda is követett), megláttam egy kis szabad területet a szélen, es sprintelni kezdtem. A játék a bal oldalon folyt, de ő követett végig, vagy hatvan méteren keresztül. Akkor éppen Mølby-nél volt a labda. Tudtam, hogy Kenny-nek próbálja majd passzolni, de egy hirtelen ötlet azt sugallta fussak tovább. Psycho Pat-nek addigra kiment az erő a lábából, engem is már csak a szívem vitt tovább. Ez volt életem legkönnyebb gólja.”

Ian Rush és Ronnie Whelan a mai napig szívatják Johnstont azzal, ami ezután következett.

„Üvöltöttem: Megcsináltam!..Megcsináltam! – Nem a góllövésre gondoltam. Az egész útra, ami idáig hozott. A bénulásra, a tévében nézett meccsekre, Jack Charlton kijelentésére, a gyakorlásokra a parkolóban és a liverpooli nehéz időkre.” Johnston számos sikert ért még el a klubnál pályán és pályán kívül is. Zeneszerzőként és előadóként is bemutatkozott, ő írta az Anfield Rap-et is. (Itt olvasható, nézhető a posztunk róla. guthmate) Váratlanul, 27 évesen, bajnokság közben visszavonult, hogy hazamenjen Ausztraliába, ahol balesetet szenvedett, kómában fekvő húgát akarta ápolni. A klub nem akart hinni neki, azt gondolták, ez csak kifogás, hogy eligazoljon, ezért az elválás meglehetősen hűvösre sikeredett.

Egy évvel később Liverpool FC-mintás deszkáján szörfözött, mikor valaki kihívta a partra, hogy elmondja, valami borzalmas dolog történt Hillsborough-ban, az FA-Kupa elődöntőjében. Johnston azonnal otthagyott mindent es Angliába repült. Három hétig maradt, a három hetet agysérülést szenvedett áldozatok ágya mellett töltötte és beszélt hozzájuk. Ahogy korábban tette kómába esett húgával is. Mielőtt visszatért Ausztráliába, Dalglish megkérte, látogasson be az irodájába.

„Hálás volt, amiért visszajöttem. Azt mondta, nekem is megvolt a magam tragédiája – elismerve ezzel, hogy annak idején megértőbbek is lehettek volna – és most már nekik is megvan a sajátjuk.” Majd hozzátette, ha bármikor visszajönnék, a szerződésem ott fog várni az asztalán. Aztán, ahogy elindultam kifelé, még megállított. „Van itt még valami” – mondta. –„Ezt elfelejtetted, mikor elmentél” – és kihúzott egy fiókot, melyből elővett egy „A bajnokság győztese”– feliratú érmet. „Tedd el – kiérdemelted”.

Labdarúgóként már sosem tért vissza Angliába, de élete továbbra sem szűkölködött kalandokban. Vezetett tévéshow-t, feltalált egy rendszert, mellyel a szállodai minibárok fogyasztását lehet követni, megalkotott egy számítógépes modellt futball-statisztikák elemzésére és kifejlesztette az Adidas Predator futballcipőt, melyet olyan sztárok viseltek, mint Zidane, Beckham és Gerrard. A cipő bevételei főleg a gyártónál landoltak, de a hozzá befolyó pénzt sem magára, hanem arra költötte, hogy kidolgozzon egy korát megelőző képességfejlesztő rendszert kölyökkorú játékosoknak, melynek a SoccerSkills nevet adta. A rendszert a Fifa is hivatalosan elismerte, de az FA fafejű uraival sikertelenül harcolt elfogadtatásáért: „Az FA késletető taktikája, inkompetenciája és piszkos módszerei miatt csődbe mentem. Másfél millió fontot buktam és a harcra ráment a házasságom is. Egy ponton, a számtalan értelmetlen megbeszélés után majdnem megütöttem egyiküket. Aztán inkább egy női bugyit húztam a fejemre, abban szaladgáltam körbe a parkolójukban azt kiabálva, hogy „Szarházi banda!”.

Természetesen innen is vissza tudott jönni. Egy ócska kamerával fotózni kezdett, ma már elismert fotós, sikeres londoni kiállításokkal a háta mögött. De még mindig foglalkoztatja a futball, több sporttal kapcsolatos terve is van. Floridában egy, az ő módszereire épülő akadémiája is működik. Gyérülő haját ma már lófarokba kötve viseli – „A Brian May-fazonról a Status Quo-ra váltottam” – de egyebekben nem változott, ahogy a futball iránt érzett szeretete is a régi.

„Ha majd a halál kapujához érek, biztosan a családom jut majd először eszembe. De egy friss, napos, harmatos füvű melwoodi reggel is ott lesz gondolataim között. Ronnie Moran agresszív hangulatban ordítozik majd: „Egy érintés, te nagyfejű balfék!” – ezzel biztosítva, hogy mindenki már akkor a következő passzra gondoljon, mikor még meg sem kapta a labdát. A játékot Dalglish es Souness fogja irányítani. De egyszer s mindenkorra része leszek én is”.

Tudom, magánügy, de nem szeretem a kupák lenézését, lekezelését. Már a mikiegerezést is utáltam, a fiszfaszozást pedig végképp ki nem állhatom. Ne értsétek félre, nem az erőforrás-menedzsmentet szorgalmazó véleményekkel van gondom. Szerintem sem lehet négy sorozatot tolni párhuzamosan anélkül, hogy ne ütne vissza végül fizikálisan és mentálisan, és ne jelentkezne az extra terhelés eredménytelenségben is. Mégis úgy gondolom, ha már angol csapatnak drukkolunk, akkor ne csak annyiban tegyük magunkévá a klubhoz való tartozást, hogy többes szám egyes személyben beszélünk róla. A kupák az angol foci fontos részei, komolyan veszik a csapatok és a szurkolók is őket. A kupa az a sorozat, ami miatt még azok is távkapcsolót vesznek a kezükbe, akik amúgy nem néznek focit. Vagy azért nem, mert annyira nem érdekli őket, hogy hetente kövessék, vagy azért, mert nincs pénzük a méregdrága Sky, vagy BT Sport előfizetésre. A BBC, az ITV viszont mindenki számára elérhető. És van itt még valami.

A Liverpool összesen tizenötször nyerte meg a két hazai kupasorozatot, ezzel holtversenyben a Man Uniteddel az első helyen áll Angliában. Tizenöt kupasorozat, az rengeteg meccs és a végén mindig a mi fiaink emelték magasba a trófeát. Még ha mára változott is a fontossági sorrend, még ha ma már a pénz iranyít is mindent és ezért a BL mindennél többet ér is, még akkor sem nézhetjük semmibe a hazai kupákat, mert a fiszfaszozással a múlt játékosainak erőfeszítéseit is semmibe vesszük, saját történelmünket jelentéktelenítjük el.

Ezért elevenítettem most fel Craig Johnston történetét. Hátha legközelebb, amikor a kedves posztíró, vagy kommentelő valami lekicsinylő jelzővel illetné az angol kupákat, felidézi majd, amit Skippy mondott az FA-Kupa döntőjében szerzett góljáról:

„Talán érzelgősen hat, de egy álom vált valóra azzal, hogy az FA-kupa döntőjében játszottam, és hihetetlen érzés volt ott sorsdöntő gólt lőni. Ha valaki aznap agyonlőtt volna, boldog emberként halok meg.”

Azok a gólok! Ilyen volt akkoriban egy „szar” játékos…

Források:
Simon Hughes: Red Machine: Liverpool FC in the ’80s: The Players’ Stories
Meg ez, meg ez és még ez is.