vörösfonat
Vasárnap rangadót játszunk a Manchester Uniteddel, ami mára inkább a két csapat történelme, mintsem jelenlegi formája miatt számít pikáns összecsapásnak. Merem ezt bátran kijelenti annak ellenére, hogy Ten Hag lett a hónap edzője, és Maguire a hónap játékosa (!!!!444!!!!!!!) novemberben a PL-ben.
A ma késő délutáni meccsen fiaink Londonba a West Ham csapatához látogatnak. A meccs után az idei utolsó válogatott szünet lesz. A meccs előtt a BL halálcsoportnak tartott csoportot sikerült megnyerni két fordulóval a vége előtt, így ez elvi lehetőséget ad a BL pihentetésre. Amennyiben ezzel élünk kicsit nyugodtabb karácsonyi…
Újabb hétvége, újabb rangadó. Az utóbbi időben nekünk kellett azzal takarózni, hogy nem számít a táblázaton elfoglalt hely, a MU – Liverpool meccs bármelyik darabja a szezon legfontosabb meccseinek egyike, most azonban hála (többek között) Moyesnak, a Southampton után egy újabb hektikus középcsapathoz megyünk vendégségbe.
Senki nem szeret így ikszelni: az amúgy egész tisztességesen dolgozó Marriner a végére megint bebizonyította, hogy az angol bírói kar használhatatlan (utánunk aztán a Chelseat is elintézték tegnap), az Everton két elég gyenge góllal egyenlített, és mi sem játszottunk valami fényesen. Különösen fáj most ez, mert amúgy egy nagyon hangulatos városi rangadó volt ez a tegnapi… de még hangulatosabb lett volna, ha az utolsó percben papíron is megnyerjük.
Itt a városi derbi, itt vannak a piros lapok, a bírózás, a látványos gólok, a katarzis és az agónia. Elsüthetőek a klasszikus derbi-közhelyek, bejátszható a párás tekintetű múltidézés kártyája, de mi most egy kicsit máshonnan közelítjük meg a Liverpool-Evertont. Mert a két nagy kérdés az, hogy hol van a hiba az Moyes-ék programkódjában, és ha megvan, kijavították-e már. Reméljük, nem.
Egy gyengére sikeredett idény botoxkezelése, a mesterhármas városi riválisunk felett, és nem utolsó sorban egy méltó megemlékezés – ez mind lehet a ma délutáni mérkőzés, amelynek kapcsán Liverpool városa ideiglenesen átteszi székhelyét Londonba: Liverpool – Everton az FA-kupa elődöntőjében.
E kettő egyike harcolhatta ki ma a döntetlent. Az elmúlt fél év átlagát nézve álomszerűen kezdődött a mai nap. Voltak ügyetlenkedések mindenfelé, elől, hátul, a középpályán, de összességében egy egész pofás Liverpool lépett pályára, szerethető tempóval, és veszélyes támadásokkal. Aztán jött a második félidő és mi csak arra tudunk gondolni, hogy a szünetben Kenny el sem jutott hozzájuk: véletlenül bezárhatták egy wc-be, vagy Sammy Lee küldte rossz öltözőbe, ez már sosem fog kiderülni. De azt a tizenegy agymosott, nyámnyila anyámasszonykatonáját rossz volt nézni. Aztán valamelyest korrigáltak, de csak pont annyira, hogy dühösek maradjunk. Hajtás után értékelünk.
Van az évben két nap, mikor Liverpool város békés polgárai előveszik rozsdás kaszáikat, az év nagy részében nem létező habzó szájukat, és vicsorogva beülnek a város egy stadionjába. A pályán történő események jobban hasonlítanak egy gladiátorküzdelemre, mint focira, de ez senkit sem zavar meg abban, hogy a következő találkozóig a másik orra alá ne dörgölje az eredményt. A piroslap itt szériatartozék, a pályát elhagyni pedig csak lábtörés esetén lehet. Hajtás után a városi derbi szépségéről regélünk.