A Norwich City finoman szólva sem idegenbeli formájára hegyezte ki túlélési taktikáját, a Liverpool idei gyűjteményéből pedig még hiányzik egy igazán kiadós, felszabadult anfieldi győzelem. Ha a kettőt összerakjuk és megtámogatjuk még olyan reményt keltő tényekkel, minthogy Henderson végre nem a szélen fog játszani, vagy hogy Kenny rájött, a 4-4-2-t nem kell mindenek felett használni, akkor mai a meccs akár egy gólkülönbség-javítássá is fajulhat.
Ismét alámerültünk, hogy elhozzuk Nektek az internet legjavát: sosem látott hírek, sosem hallott tények következnek, a szombati rangadó incidenseitől kezdve, Wengeren, Tevezen keresztül a Premier League külföldi tulajdonosaiig. Mi baja Evrának Suarezzel? Rio Ferdinand és a filozófia? Wenger megkönnyebbült és Mancini is örülhet. Kiesésről és egyéb remek ötletekről röviden, tényszerűen.
Nem szokásunk egy-egy hírnek külön posztot szentelni, de úgy látszik, a coming outok időszakát éljük: John W. Henry után Benitez is szokatlan nyíltsággal fordult a liverpooli The Empire-színházban megjelent tömeghez, akik az ő és felesége által rendezett jótékonysági est vendégei voltak: egy napon vissza szeretne térni a Liverpoolhoz, sőt, az “egy nap”-ot konkrétan Kenny visszavonulása után értené.
Nem született meglepetés, holott simán születhetett volna a meccs képe alapján: Steven Gerrard fél év után úgy szántotta fel a pályát, ahogy azt tőle elvárhattuk, Kenny végre kidobta a 4-4-2-t, mi pedig láthattunk egy Liverpoolt, amely majdnem legyőzte Anglia talán legerősebb csapatát. A rengeteg pozitívum ellenére mégis teljes joggal lehetünk csalódottak.
Még a legelfogadóbb Liverpool-drukker is nehezen tartja vissza kitörni vágyó gyomortartalmát, ha szóba kerül a Manchester United: szurkolóik arrogánsak, Ferguson sehogy sem akar nyugdíjba vonulni, ráadásul még a pénzük is számolatlanul áll. Ekkora arccal az is csoda, hogy elég nekik egy hely a Premier League tabelláján. Azonban van egy hely Angliában, ahol 90 perc után akár egy reklámszatyorban is elfér a Manchester United teljes csapatának egója: Anfield, Liverpool. Gyertek csak.
A sablonnyilatkozatok és standardizált megnyilvánulások közepette mindig öröm, ha valaki hajlandó kicsit többet megmutatni a foci hátteréről. Így tett nemrégiben John W. Henry is, akivel a Guardian-es David Conn beszélgetett. Premier League, Liverpool, a Boston Red Sox, túlköltekezés, a bizalom Kennyben – csak pár téma, amit érintettek és amiből most szemezgetünk.
Mi sem akarjuk elhinni, de pontosan egy éve annak, hogy a Vörös fonat elindult. Visszagondolva, volt itt minden: megéltünk egy drámai tulajdonosváltást a klub élén, végigszenvedtük Roypapa rémuralmát, Fernando Torres távozását, láttuk együtt Kenny visszatérését és a feltámadást, Luis Suarez a szemünk láttára vált a Premier League egyik legjobb játékosáva, együtt izgultuk végig a nyári erősítéseket és a 2011/2012-es idény kezdetét. De nem csak ebből állt, áll a Fonat.
Semmi apropója nincs a most következő visszaemlékezésnek, hacsak nem az, hogy valamelyest kötődik a szombati Liverpool – United rangadóhoz. Egy sokszor emlegetett időszakot idézünk most fel, az utolsó napokat, amelyen a világ egyöntetűen szájtátva bámulta a Liverpoolt: 2009 márciusában tizenhárom nap, és egészen pontosan három meccs alatt lőttünk 13 gólt, valamint átgázoltunk két gigászon. Visszaemlékezés.
Most akkor jól jön nekünk a két hétnyi szünet vagy sem? A tapasztalatokból kiindulva, egyáltalán nem. Megint a szokásos körömrágás, hogy akkor „a kretén edző már megint miért játszatta X-et, holott megmondtuk, hogy nem bírja, meg amúgy is már nem juttok ki erre az EB-re, és különben is miért játszott Y kilencven percet, megmondtuk, hogy 30-at engedünk. Barátságos meccs, te meg abba a mészárszékbe küldöd a legjobb játékosunkat?” Kell ez nekünk? Hát persze, hogy nem.