P. Howard: Vesztegzár az Anfield Roadon

Sztrovacsekek, mikorra máskorra is időzíthettük volna ezt az irodalomtörténeti jelentőségű pillanatot, ha nem alapításunk és nemzeti ünnepünk dicsőséges napjára? Hajtás után pofonok, sivatagi homok és légiósok minden mennyiségben.

Első fejezet

Amelyben majdnem kitör a nemzetek közötti háború, de egy jól irányzott lövés végül mindent megold.

Az öltözőben négy nemzet képviselői voltak jelen: egy őszülő walesi, egy hórihorgas holland elálló fülekkel, egy lassú beszédű bolgár, valamint egy tál görög gyros, amelyet az utóbbi fogyasztott olyan komótossággal, hogy bár még a felénél se járt, a hús máris jéghideg volt.

Idő: déli tizenkét óra.

Személyek: esélytelenek.

– Múlt héten is megmondtam, nem kéne meccs előtt gyrost enned – rázta a fejét a sokat tapasztalt walesi. – Ennyi kalória ilyen közel a kezdő sípszóhoz…

– Mi van, Berba, már megint gyrost zabálsz? Nem tusolok veled meccs után, mert az öntettől megint fingani fogsz! Ki is twittellek, vazze!

Ezt egy némileg sasorrú angol mondta, aki épp ebben a pillanatban lépett be az ajtón, és ígéretéhez híven már fogta is a telefonját, a holland azonban olyan villámgyorsan kapta ki a kezéből a Blackberryt, ahogy a tizenegyesrúgásait szokta a kapuból, ha egymás ellen játszanak.

– Marha! Ha megtudják, hogy Berba gyrost eszik meccs előtt, elkobozzák a PS3-inkat! Befogod a szádat, Rio, különben a telefonod az újságíró barátomnál fog landolni, aki a Sun sportrovatát szerkeszti.

– Hé, állj le, tesó, csak azt mondtam, hogy nem fogok együtt zuhanyozni vele, mert a múltkor is majdnem elájultam, akkorákat eregetett.

Az eleddig halkan nyammogó bolgár ekkor felnézett, és különös akcentussal annyit felelt:

– Tavaly nem volt gyros, nem volt fingás, nem volt gól se. Idén zabálok!

A brazilos nevű angol már épp emelte volna az öklét, ám ebben a pillanatban hatalmas robajjal bevágódott az öltözőajtó, és mindenki legnagyobb megdöbbenésére egy kék melegítős, marcona kinézetű úriember állt előttük. Bizonyos Ashley Cole.

– Elnézést, uraim, a légpisztolyomért jöttem!

– Hol hagyta? – kérdezte Rio tettetett komolysággal.

– A csomagtartódban, te hülye. Add ide a kulcsot, mindjárt visszahozom. Csak meccs előtt lövöldöznénk még egy kicsit a srácokkal. Rohanok vissza Londonba.

Az ősz halántékú walesi ismét a fejét ingatta. „Bezzeg az én időmben még labdával lövöldöztünk kapura… Talán ideje visszavonulnom” – sóhajtott, és a régi szép időkre gondolt, amikor a németek ellen harcolt, és másnap az összes újságok az ő dicsőségét énekelték meg, pedig nem is a bal oldalon játszott. A fullasztó, trópusi öltözői levegőben gyros-illat és Nicoflex-szag terjengett. Minden légiós tudta: sokáig ezt nem lehet elviselni. Csak azok jelentkeztek a világnak erre az elhagyatott pontjára szolgálatot teljesíteni, akik már mindennel leszámoltak az életükben.

Valahol a távolban elsült egy pisztoly.

Második fejezet

Amelyben a holland favágó levelet ír hazája királynőjének.

Drága Felsék!

Bátorkodok tollat rakadni, ahoty aszt felséked a naty vilákbalynokság után felhatalmazásomba atta. Keszembe került a minap a zújság, amibe aszt írták, hoty valaki volt ojjan galád, és összetapozsta a Felséked tulipántjait.

Hát muszály volt irnom, Felsék, mer én tudom jól, hoty ki tette! Sajnállom, hoty esztet kell mondanom magának, de tulalydon szememmel láttam, hogy egy szar ember öszevisza ugrándozik a kiráji reszidencia kertyébe, név szerind Van Der Szar. Uty történt az eset, Felsék, hogy othon voltunk kissé, és uty gondótuk, jáccunk ety kicsit, mi tagadázs, a Felsék kertyében, mer ottan ojjan szép ződ a fű. Ety szó mint száz, uty meglóditottam a lapdát, hoty Van Der Szar belerepült az ágyázsba, volt tulipánt, nincs tulipánt, amijen naty darab marha. Szar szalatt ahoty tudott, Felsék, eléggé bereszelt, uty othatyott mint a pinty, sötétedésig gubasztotam ety bokorba hoty a zőrök, akik igen paprikássak lettek az esettül, ne lássanak meg, meg még a lapdám is odalett.

De ne aggóggyon, Felsék, megezsküszök a koronaékszerelmére, hoty bosszut állok, most hétvégébe kinálkoszik is némi lehetősség ezütybe. Figyejje a televízijót!

Kelt sajátúlag:

Derék Küjt

Harmadik fejezet

Ballada a költészet hatalmáról, de aztán érvényesül az ökölszabály.

– Én egy virág vagyok, írta Troppauer Hümér.

– Ki a tosz az a Hümér, te gyengeelméjű? Figyeld inkább a labdát, marha.

– Hát én. Ez a művésznevem, Carrick, de persze mit értesz te a költészethez.

– Mi van, Michael, megint kezdi a kis hülye? Ha még egy verssort kiejtesz a szádon, a mezemre fogadom, kiverem a fogad – kiáltotta oda Smalling.

– Úgyse történik semmi a pályán, miért ne szórakoztathatnám az embereket?

És mondta. Egy hang szólalt meg a középpályáról harsány elragadtatással és erős liverpooli akcentussal:

– Bravó! Igazán gyönyörű!

Erre egy másik ellenfél is odaordított, tört angolsággal:

– Meggárgyultál, Steve? Még bátorítod is? Esküszöm, visszasírom Babelt meg a hülye rapszövegeit!

– Azonnal hagyja abba ezt a marhaságot – rázta az öklét egy angol óriás hátulról. – A maga versei unalmasak és hülyék! Aki vendég a mi pályánkon, az ne arcátlankodjék!

– Ugyan honnan tudná maga, maga alulművelt, milyen egy jó… – ezt azonban már nem fejezhette be az önérzetes költő, mert a következő pillanatban igen nagy sebességgel repült neki az iménti óriás. A szerencsétlen kis portugál most már ülve maradt, vérző lábbal, könnyes tekintettel, és szelíden így szólt:

– Nani vagyok. Ha megkérhetem, hagyjuk ezt most egy időre abba.

Ekkor előlépett a tömegből egy különös kinézetű úr, aki mindeddig a háttérből figyelte az eseményeket. A kikötőben mindenki ismerte: Phil Dowdnak hívták, rettegett hazárdjátékos hírében állt.

– Na, akkor kártyázzunk, uraim! Én osztok!

Később, miután a riadókészültség és a mentők helyreállították a rendet, és összeszedték a sebesülteket, a vendégek borvirágos orrú skót vezetője már önkívületben üvöltött az alapvonal mellől.

– Gyerünk, fiúk, csapják oda a lábukat, a mindenségit neki, nem valcer ez, hanem futballmeccs!

Minden hiába. Troppauer Hümérnél csak a vendégcsapat kapott nagyobb arculcsapást ezen a napon.

Negyedik fejezet

Amelyben  a holland favágó táviratozik Amszterdamba, ezáltal megtudjuk, a holland egy igen nehéz nyelv.

Lekkedveseb Felseek! Stopp!

Felseekseerteezs mektorolva!  Stopp! Haaromszor verte aszt a Dereek Kuujt vissza! Stopp!

Maradok tiiz teletel! Stopp!

Alaazs Szolgaaja

Stopp!

Ötödik fejezet

Amelyben a portugálok ismét felütik a fejüket. Ezúttal nem versben.

Braga királynője a tükör előtt ült és borotválkozott. De szokott káromkodni és dekázni is, ami királynőknél igazán ritkaság.

Káromkodásra feltétlenül szolgáltatott az esti mérkőzés, na meg hogy a csúfolódó ismerősök mindig rajta köszörülték a nyelvüket, és Paciencia király helyett lekirálynőzték.  Pedig nem kellett volna a csúfolódást tűrnie, mert mindenki tudta, hogy nemrég megverte a Benficát, akit előtte 18 meccsen át senki sem tudott megverni, csak az Úristen, ezzel a ronda címerrel.

Eközben az Első Számú Legvegyesebb Brigád a kontinensnek azon szélmarta, kisebb tányérjának szélén vesztegelt, amit a legionáriusok gyakran használnak táborozásra. Skrtel, a tükörsima fejű szlovák Carrollal, az újonccal beszélgetett. Ezek nem olyan emberek voltak, akik bármitől is megijedtek.

– Te honnan szöktél?

– Newcastle erődjéből. Őrvezetői kibabrálás.

Skrtel gondolkozott.

– Onnan elérni ezt az oázist, ráadásul fél lábbal, nagy teljesítmény. Kemény fickó vagy.

Ebben a pillanatban feltűnt a pálmafák közül Kenny király, akit bezzeg eszébe se jutott senkinek lekirálynőzni.

– Sztrovacsekek! Emelj fel mindenki a löttyedt seggét, és előre, rúgjuk szét a portugálok tökeit!

Carragher egy pillanatig habozott, majd halkan odasúgta Gerrardnak:

– Figyelj, szerinted tényleg ne szóljunk neki, hogy manapság már háromszor lehet cserélni?

– Ne. Még a végén megsértődik, és visszavezénylik hozzánk azt az őrült spanyolt. Vagy ami még rosszabb, újra megszállnak bennünket a jenkik.

Tekintetük ekkor a magában motyogó Kirjakoszra tévedt.

– Hát te meg mit imádkozol itt magadban?

– Csak elmondtam ógörögül az acélgyártás történetét. Mindig megnyugtat meccs előtt.

A feltámadó nyugati szél sós levegőt hozott a tenger felől. Az Első Számú Legvegyesebb Brigád az elmúlt hetek menetelésének hatása alatt támadott, egyesek az álomkór tüneteit mutatták, mások ájultan szédelegtek a pályán, mocsárláztól leverten.

Nincs mit szépíteni ezen: megalázó vereséget szenvedtek.

– Ez csak az első csata volt, sztrovacsekek – szónokolt utána Kenny király a félájult brigádnak. – Legközelebb már nem vesszük tréfára a dolgot, úgyhogy jobban teszik, ha elmondanak egy pár rózsafüzért abban a puccos katedrálisukban.

– A portói ráadásul sokkal szebb – tette hozzá önérzetesen az elcsigázott Meireles, majd elfújta a petróleumlámpát a kantinban.

A tábor nyugovóra tért, csak Agger őrködött, az agyontetovált dán, akit azért osztottak be állandóan éjszakai őrségbe, mert ilyenkor nem zavart senkit, ha fülhallgatóval Volbeatet hallgatott.Sztrovacsekek, mikorra máskorra is időzíthettük volna ezt az irodalomtörténeti jelentőségű pillanatot, ha nem alapításunk és nemzeti ünnepünk dicsőséges napjára? Hajtás után pofonok, sivatagi homok és légiósok minden mennyiségben.