315 – ezzel együtt ennyi bejegyzést írtunk már. De vajon elárul-e bármit ez a szám? Mond-e valamit a látogatottságunkról, a posztok minőségéről, vagy épp a kommentek milyenségéről? Nagyon hasonló kérdéseket tehetünk fel a focit körülvevő adatokkal és statisztikákkal szemben is. Az emberek négy csoportja különíthető el ezekkel kapcsolatban: az utálkozók, a szkeptikusok, azok, akik nem értik a lényegét, és azok, akik halálosan komolyan veszik. Én ez utóbbiba tartozom. A keddi poszt után pragmatikusabb hangot ütünk meg.
Mivel az Adidasnak a klub szponzorálása nem ért meg annyit, amennyit kértünk tőlük (állítólag nem vagyunk annyira jók), hagytuk őket, és az amerikai Warriorral kötöttünk klubrekordot jelentő megállapodást (hat év, 25 millió font). Csak még azt nem sikerült megfejtenünk, hogy liga- vagy uniós rögbicsapatnak néztek-e bennünket, ugyanis a cuccok kifejezetten…
Már hosszú ideje kész volt ez a poszt, csupán a megfelelő alkalomra vártam vele, amit el is hozott a Stoke elleni, kissé lelombozó szombati döntetlen. Nehéz egy ilyen savanyú eredmény után azt mondani, hogy nyugalom, rendben van itt minden. A most következő bejegyzés nem arra keresi a választ, hogy miért rossz a helyzetkihasználásunk, sem arra, hogy kit kellene venni, vagy épp eladni. Sőt, nem is keres választ. Csak kijelenti: nyugalom, rendben van itt minden.
Az a helyzet, hogy váratlanul talán csak a meccs unalmassága ért minket, ezt leszámítva azonban pontosan az történt, mint mindig. A Stoke fegyelmezetten visszazárt, a Liverpool pedig fölénye ellenére képtelen volt akár egyszer is veszélyeztetni. Liverpool – Stoke 0-0.
Esélyekről beszélni idén a Premier League-ben olyan, mint kartográfusként dolgozni a harmincéves háború idején: naponta lehet revizionálni a tegnapi elképzeléseket. Nevető hatodikként viszont megvan az a jó tulajdonságunk, hogy ha épp nem ver meg senki senkit, nem mond senki semmit, és nem csúszik be senki senkinek, akkor a saját elvárásainkon kívül nincs rajtunk nyomás. Azonban sajnos ez is elég ahhoz, hogy a hazai pálya, mint egy, az esélyeket javító jelenség ne létezhessen a Liverpool számára.
Már régóta tervezem a posztot a játékunkról, a játékunk hiányosságairól, a játékunk osztályozásáról, de lassan már annyi módon és eszközzel támasztja alá a csapat az ide tervezett észrevételeket, hogy szinte kezd fölöslegessé válni ez a bejegyzés. Aki kritikus szemmel nézi a Liverpool meccseit, és el is gondolkodik azon, hogy mi lehet a probléma, előbb-utóbb vélhetően rájön arra, hogy elképesztően egydimenziós a játékunk, azt csináljuk, mint a kis- és középcsapatok, igaz, ezt sokkal jobban.
A mérkőzés előtt azt mondtuk volna, hogy egy 2-1-es City győzelem is jó nekünk, azonban a fegyelmezett védekezésünket elnézve, jelentősen alulbecsültük magunkat: a Liverpool élt az egyetlen elé tálalt ziccerrel, majd visszazárt, és nézte, hogyan vergődik 60 percet egy lépéskényszerben levő Manchester City.
Elődöntő – jó kimondani ezt a szót, olyan érzésünk van tőle, mintha újra ott lennénk a legjobbak közt – még akkor is, ha a sokak által lenézett Carling Cup legjobb négy csapata közt vagyunk csak. A ma esti Manchester City – Liverpool, pontosabban ez a párharc- rólunk szól, arról, hogy vajon képes lesz-e ez a Liverpool megtenni azt, ami 2006 óta nem sikerült: trófeát nyerni.
A csapat másnapos, Suarez megállíthatatlan, Gerrard már egészséges, van balbekkünk, Hendersonról nem derült ki semmi, kiszórjuk Poulsent, Aquilani harmadik olasz csapatát fogyasztja, Suarez bajban, meg megint bajban, Kelly végre gólt szerez, összefüggés van a bemutatás és a Chelsea-be igazolás közt, győzünk végre az Emiratesben, a golfütő hazatér, az Everton-drukkerek pedig kritikán aluliak. Liverpool. Egy hónap. Egy kép.