Ezt fogjuk nézni a 2011/2012-es idényben, pontosabban ilyen sorrendben: hajtás után a jövő évi menetrend. Az Arsenalt megint augusztusban kaptuk meg, az Everton és a United meg – úgy tűnik – szeretnek együtt mozogni. A májusi Chelsea a rossz emlékű 2010-es találkozást juttatja eszünkbe, de idén remélhetőleg más eredmény születik itt is. Az időpontokat még nem kell készpénznek venni, a közvetítések miatt még történhetnek apróbb változások.
Szavazás a túloldalon.
Már most jó visszaemlékezni a 2010/2011-es idényre, amit a hajtás után következő videók is bizonyítanak; a sok rossz mellett meglepően sok jó is történt velünk idén. Őszi drámák Hodgsonnal, téli váltás Kennyvel, tavaszi feltámadás egy újjászületett csapattal – a két májusi botlást most nem emlegetjük fel. Az üzenet pedig mindenhol állandó: in Kenny we trust.
Itt az ideje, hogy rendezzük sorainkat, mert ez az átigazolási időszak eddig mozgalmasabb, mint egy átlagos január 31. Hajtás után összeszedjük célpontjainkat (mert abból jól állunk), kicsit végigtekintünk az elmúlt majd’ három hét pletykáin és végül elgondolkozunk azon, mi az összefüggés az angol állampolgárság és a pofátlanul magas vételárak közt.
Immáron higgadt fejjel, nyugodtan ítéletet mondunk a Liverpool egykori kilencese, Fernando Torres felett. Távozása jelentette azt a pofont, ami – ahelyett, hogy padlóra küldött volna minket, – felrázta a Liverpoolt. Nevezhetjük ezt valamifajta válságnak is, ami kétségbeesés helyett régen látott összetartást hozott: mert tizenegy ember jött rá, hogy most már nélküle kell boldogulni. A 2010/2011-es szezon emlékezetéhez hozzátartozik ő is. Fernando Torresről utoljára.
Megérkezett a hivatalos bejelentés is, a húszéves Jordan Henderson tehát már majdnem a mienk, az orvosi és a szerződés aláírása van már csak hátra. Az üzletről semmi egyéb részlet nem derült ki egyelőre, ha bármi újat megtudunk, jön az update. A nyári építkezés megkezdődött!
King Kenny visszatért, Meireles megint gól lő, az Anfielden ismét a texasiak ellen tüntettek, Torres szerint az ember vére mégis kék, Hodgson úgy gondolja, csapata jól játszott, de John W. Henry is ott volt, Reina mindent kivéd, ám mégis Carragher ordításától hangos a pálya, Joe Cole és a piroslap, avagy Kyrgiakos és az Everton, Konchesky rémes, Suarez debütál, Babel Howard Webbel álmodik, Agger és a viking temető esete, Houllier tapsot és három gólt kap, Benitez sakkban veri a BBC-st. Liverpool. Egy hónap. Egy kép.
Ez a szezon annyira nem volt vicces: az első felében zokogtunk, mint az ovis, aki a játszótéren leesett a mászókáról, aztán félidőben jött apa, és letörölte a könnyeinket, mi egy kicsit szipogtunk, és felszabadultan rohantunk vissza játszani a többi gyerek közé. De ez mind halál komoly volt. A játékot tekintve az első fele halál komolyan az évszázad legsötétebb félszezonja volt, a másik meg talán a legpozitívabb – mindenféle nevetés nélkül. Két jelenetet azért mégis kiemeltünk, mert ezek mellett nem lehetett elmenni egy jóízű kacaj nélkül.
Hiába ölelgették a társak, hiába tombolt a közönség, Joe Cole tisztában volt helyzetével: a Birmingham ellen ő már csak egy volt a Liverpool epizódszereplői közül, akik nem alkottak maradandót. A nyáron megmentőként beharangozott játékos a hodgsoni vesszőfutás jelképe lett. Joe Cole volt az év legfájóbb kudarca.