vörösfonat
Valakit nagyon eladnánk, valakit nagyon megvennénk: a Liverpool egy kezdő tizenegynyi embert fog megmozgatni az átigazolási időszak utolsó napján a Vörös fonat pedig rajta lesz minden üzleten: ki veszi először igénybe a Babelcoptert? Ki teszi az első sértő(dött) nyilatkozatot volt klubjára? Ki hányszor teszi meg a London-Liverpool távot? Folyamatosan frissülő poszt, ezerrel pörgő facebook-oldal és twitter-doboz.
Másfél éve nem készülhettünk ilyen izgalmas végjátékra az átigazolási időszakban, ezért most rendhagyó, dupla beharangozóval támadunk, amelyben szó lesz a ma esti Hearts-találkozóról, az érdekesnek ígérkező kezdőnkről és a holnapi őrületről. 30 óra van már csak hátra, és kilenc játékos sorsa még nem dőlt el – és Rodgers titkos Asszaidi-kártyáiról még nem is tudunk. Meccs. Deadline Day. Feszültség a köbön.
Martin Skrtel évek óta dolgozott a cégnél. Megbíztak benne, nem véletlenül lett a biztonsági rendszerek főfelügyelője. Ma azonban úgy érezte, mintha belépése óta nem aludt volna. Szemei leragadtak, szívverése lelassult. Aztán feje hanyatlani kezdett, le, le, egyenesen a nagy piros önmegsemmisítő gomb irányába. És Skrtel a zuhanás közben rájött, mit tesz, illetve mit készül tenni, de az idő már csak felismerésre volt elég, közbelépésre nem. Mintha kívülről szemlélné magát, látta, ahogy feje nekicsapódik a gombnak. Szerencse, hogy a gomb nem volt bekötve: még 36 hét hátravolt az építkezés befejezésig.
Nagyon félünk a Manchester Citytől, ezt kár lenne tagadni. Tavaly már-már minket idéző bénázással szorosra vették a bajnoki versenyt, de a bizonytalankodó felszín alatt egy kész csapat van, meg egy keret, amiért annyit fizettek, mint két éve Henryék a teljes Liverpoolért. Erősek, összeszokottak, tapasztaltak. Minden, ami mi nem vagyunk.
Istenem, de fárasztó volt ez már. Az Arsenal lenyúlta előlünk, miután mi lenyúltuk előlük, hogy utána újra mi nyúljuk le, majd újra ők, hogy végül hozzánk jöjjön. Ehhez képest az Eden Hazard című latin-amerikai szappanopera egy unalmas dokumentumfilm volt. Na de elég ebből, örüljünk inkább, hogy Nuri Sahin egy évig a miénk, és ez jó. Nagyon jó. Mindenkinek nagyon jó. Elégedettség mindenfelé.
Ahogy a tegnapi beharangozóban is írtuk, hasznosak ezek az EL-meccsek, egy ilyen átalakulásban levő csapat számára különösen. És valóban, hasznosnak bizonyult a Hearts-Liverpool: a segítségével sikerült véglegesen tisztázni néhány ember viszonyát Rodgers rendszeréhez, s ez többek közt azt is megmagyarázza, miért akarunk egy részüktől a még hátralevő csekély időben megszabadulni.
A szombati nyitóforduló nem teljesen úgy sikerült, ahogy azt szerettük volna, de mi magasról teszünk erre. Megmondtuk, hogy fájni fog, Rodgers is megmondta, ezért nemlétező sebeink céltalan nyalogatása, vagy a “létfontosságú” Európa Liga szidása helyett inkább csak hálát adunk, hogy ezzel a mérkőzéssel a Liverpool újabb 90 percnyi ajándékot, 90 percnyi fejlődés lehetőséget kapott a sorstól.
Öt év nem kevés idő az ember életében, legalábbis ha belegondolunk, hogy öt évvel ezelőtt mi töltötte ki a mindennapjainkat, kikkel lógtunk, kivel jártunk és milyen cuccokban jártunk, nosztalgikus képek villanhatnak be. Egy futballklub életében is sok idő öt év, rengeteg puzzle darabka kicserélődik alatta. Ha viszont a Liverpoolt nézzük, a 2007-es szezonkezdethez képest mintha két külön csapatot látnánk annyi kapoccsal, hogy ugyanott van a stadion, a szín nem változott, és Steven Gerrardnak hívják a kapitányt. Pörgessük vissza ezt az öt évet a színünk, közelebbről a mezeink alakulásának szempontjából; egyrészt azért, hogy feledhessük egy kicsit a felemás jelenlegi szezonkezdetet, másrészt pedig azért, hogy felidézzünk a szereléseinken keresztül pár szép emléket.
Semmiképpen sem jó így kezdeni, de mindent helyre lehet még hozni, eredményt és játékot egyaránt – nagyjából így foglalható össze a tegnap délutáni West Brom – Liverpool, amin szokatlanul nagy hülyeségeket csináltunk, és mentálisan bizonyultunk gyengének.
„Na ott megy el a meccs…”