Sokszor megesett már, hogy lemaradtam, le kellett maradnom egy-egy meccs első vagy utolsó tíz percéről, de az viszonylag ritkán történt meg, hogy ezt majdnem szívesen tettem. Tegnap viszont már nemcsak én, de egy egész klub kívánta, bárcsak előrepörgethetné pár perccel az idő kerekét, s véget vethetne ennek az idénynek.
Kevés csapatrésszel lehetünk annyira elégedettek, mint a középpálya közepével: Lucas 2010-es Az Év Fiatal Játékosa Díj után teljesen megérdemelten besöpörte az Év Játékosát is, Spearingről kiderült, hogy különösebb hezitálás nélkül is ott a helye a kezdőben. Raul Meireles Kenny alatt megtalálta formáját, Gerrardra szinte már nem is emlékezünk, és akadt itt még egy Poulsenünk is. A széleken meg… szélsőséges állapotok. Fontolva haladó elemzésünk harmadik állomása.
A 2010/2011-es idényben végletekben gondolkodtunk: egy borzalmas első félév, egy ígéretes második félév. Egy szörnyű edző, egy zseniális legenda. Ugyanez volt a helyzet szélső védőink esetében is, ahol az olyan botlábúaktól kezdve mint Konchesky a Liverpool akadémiájának feltörekvő fiataljaiig mindenki pályára lépett ezen a poszton. Hajtás után könyörtelenül értékelünk.
Noha a szurkolók Lucas Leivát szavazták meg az év Pool-játékosának, nekünk más az elképzelésünk erről a címről. Az egy dolog, hogy habitang kolléga csak Benítez rehabilitálását látja ebben az egészben, viszont Lucas statisztikái tényleg megkapóak – még úgy is, hogy az előrejátékhoz nem nagyon teszi hozzá a magáét. De ez a poszt most nem Lucas Leiváról szól, hanem az év játékosáról.
Az uborkaszezon már csak ilyen, felváltva emlékezünk az előző idényre és lessük az új átigazolásokat. Ötposztos elemzésünkben az inkvizíció elé citáljuk a keret összes tagját, hogy összeszedjük, mit alkottak a 2010/2011-es szezonban. Hajtás után zárótűz alá vesszük középső védőinket és Reinát: a második félév rendben volt (egy-két kivételtől eltekintve), viszont az első pár hónapot nehéz lenne csak Hodgson nyakába varrnunk. Elvégre, gyerekek, ti szaladgáltatok a pályán, nem az az agyhalott.
Már most jó visszaemlékezni a 2010/2011-es idényre, amit a hajtás után következő videók is bizonyítanak; a sok rossz mellett meglepően sok jó is történt velünk idén. Őszi drámák Hodgsonnal, téli váltás Kennyvel, tavaszi feltámadás egy újjászületett csapattal – a két májusi botlást most nem emlegetjük fel. Az üzenet pedig mindenhol állandó: in Kenny we trust.
Ez a szezon annyira nem volt vicces: az első felében zokogtunk, mint az ovis, aki a játszótéren leesett a mászókáról, aztán félidőben jött apa, és letörölte a könnyeinket, mi egy kicsit szipogtunk, és felszabadultan rohantunk vissza játszani a többi gyerek közé. De ez mind halál komoly volt. A játékot tekintve az első fele halál komolyan az évszázad legsötétebb félszezonja volt, a másik meg talán a legpozitívabb – mindenféle nevetés nélkül. Két jelenetet azért mégis kiemeltünk, mert ezek mellett nem lehetett elmenni egy jóízű kacaj nélkül.
Nem árulunk zsákbamacskát, ez az, aminek a címe is mutatja: hajtás után következnek a 2010/2011-es idény legszebb góljai. Túlsúlyban a második félév, de egy-egy villanás erejéig az első pár hónapi is visszaköszön. A Sunderland hétmérföldes hibájától Schwarzer elfektetéséig.
Kívülálló számára talán nem egyértelmű, miért is lehet jelenleg boldog egy Liverpool-szurkoló: egy csapat, amitől két éve még egész Európa rettegett, most boldogan terpeszkedik el a hatodik helyen, ami sem BL-t, sem EL-t nem ér – hát bolondok ezek?Határozottan nem.