Még talán kicsit korai kijelenteni, de úgy tűnik, a Norwich elleni döntetlen – amivel kapcsolatban megígérem, hogy most veszem elő utoljára – megtört egy átkot: a Liverpool idegenben, egy gólos hátrányból állt fel a Stoke ellen, majd átlagos játékkal is verte a West Bromot. Hasonló rutinmunkát várunk a ma délutáni Liverpool – Swansea-től is: semmi menőzés, sallang, csak három rúgott és nulla kapott gól a kívánságunk.
Roy Hodgsonnal ezt a meccset elvesztettük volna, mert nem elég, hogy a mi padunkat és csapatunkat az öreg elviselhetetlen terhe nyomta volna, de ugyanez a hatalmas fék felszabadult volna a másik oldalról. A viccet félretéve szerencsénk volt, mert korán vezetést szereztünk, utána pedig a csapatnak fekvő játékot játszhattunk, és szerencsénk volt, hogy ezúttal nem bosszulta meg magát az a rengeteg elbénázott helyzet, amely ezeken a meccseken mindig iszonyatmódon szokott büntetni.
Kevés, ennyire demoralizáló 90 percet láttam Kenny regnálása alatt: volt, hogy tisztességesen elvertek minket, volt, hogy mi vertünk el valakit emberesen, volt, hogy küzdöttünk, és csak egy döntetlen lett a vége. De ez? Ez mi volt? A Norwich a Premier League új Blackpoolja, de ez nem menti fel a Liverpoolt. Kihagyott helyzetek garmadája, rossz taktika, rossz csapatteljesítmény. Így nem lesz a BL.
A Norwich City finoman szólva sem idegenbeli formájára hegyezte ki túlélési taktikáját, a Liverpool idei gyűjteményéből pedig még hiányzik egy igazán kiadós, felszabadult anfieldi győzelem. Ha a kettőt összerakjuk és megtámogatjuk még olyan reményt keltő tényekkel, minthogy Henderson végre nem a szélen fog játszani, vagy hogy Kenny rájött, a 4-4-2-t nem kell mindenek felett használni, akkor mai a meccs akár egy gólkülönbség-javítássá is fajulhat.
Nem született meglepetés, holott simán születhetett volna a meccs képe alapján: Steven Gerrard fél év után úgy szántotta fel a pályát, ahogy azt tőle elvárhattuk, Kenny végre kidobta a 4-4-2-t, mi pedig láthattunk egy Liverpoolt, amely majdnem legyőzte Anglia talán legerősebb csapatát. A rengeteg pozitívum ellenére mégis teljes joggal lehetünk csalódottak.
Még a legelfogadóbb Liverpool-drukker is nehezen tartja vissza kitörni vágyó gyomortartalmát, ha szóba kerül a Manchester United: szurkolóik arrogánsak, Ferguson sehogy sem akar nyugdíjba vonulni, ráadásul még a pénzük is számolatlanul áll. Ekkora arccal az is csoda, hogy elég nekik egy hely a Premier League tabelláján. Azonban van egy hely Angliában, ahol 90 perc után akár egy reklámszatyorban is elfér a Manchester United teljes csapatának egója: Anfield, Liverpool. Gyertek csak.
A 216. Merseyside derby anyagát is nyugodtan hozzácsaphatják majd a videóbíróért kardoskodók már így is tetemesnek mondható gyűjteményéhez: egy nevetséges ítélet, ami a szezon eddigi mérkőzéseivel ellentétben ezúttal nekünk kedvezett, mégis csaknem 50 perc kellett hozzá, hogy emberelőnyünket gólra váltsuk. A három pont megvan, a régóta várt válaszok sehol.
David Moyes helyzete korántsem irigylésre méltó: nemcsak a Premier League többi mérkőzésén, a városi derbin is úgy kell helytállnia, hogy tudja, az őt alkalmazó klub jelenleg nincs egy pénzügyi súlycsoportban szinte egyetlen ellenfelével sem. Zavarja a Liverpool első ránézésre végtelen mélységű pénztárcája. Költekező szomszédok vs. csőd felé tartó Everton – hogy ez a játékképben is meg fog nyilvánulni? Nem biztos.
Megkezdjük a visszaszámlálást, ugyanis Anglia talán legkeményebb derbije többet érdemel egy mezei beharangozónál: hajtás után összeszedtünk pár gólt, néhány emlékezetes megmozdulást, hogy az is megértse a holnapi mérkőzés fontosságát, aki még sosem látott ilyet. Everton – Liverpool. A nagybetűs rangadó.