Végre. Végre valami kis meccs is lesz, valami kis értelmezhető színvonalon, még ha átforgatott kezdőkkel is. Pontosan egy héttel vagyunk a bajnoki rajt előtt az EPL-ben, a nem is oly messzi északon viszont a Championshippel együtt indították el a szezont, így a Celticnek onnan van is már egy tétmeccse – és egyben egy győzelme – a szezonban, nem is beszélve a 4 lejátszott BL-selejtezőről. Szóval végre lehet, hogy lesz is valami. Mármint a színvonal szintjén.
Bocs srácok, de a felkészülési meccseket nem fogjuk valami nagy intenzitással lekövetni, beharangozni meg pláne nem, így csak egy-egy ilyen kamuposzttal emlékeztetünk majd minden feltévedőt,…
A tegnapi QPR elleni meccs volt a szezon utolsó meccse – amit egyébként megnyertünk -, de ez igazából senkit sem érdekelt. A PL idényt, melyben 8 szezonnál több pontot szereztünk. 9 ponttal növelve a tavalyi pontszámot, a szezont, melyben 71 gólt szereztünk (ennél csak egyszer sikerült többet), de ezt inkább meghagyom a szezont értékelőknek. A tegnapi nap Mr. Liverpool, Mr. Scouser, Mr. 23, azaz James Lee Duncan Carragher búcsúztatásáról szólt.
Vagy legalábbis we all dreamt. Őszintén szólva nagyon nem akartam én írni sem ezt a beharangot, sem az összefoglalót, mert hülye kis pisisnek érzem magam ahhoz, hogy Carra személye, és úgy en bloc pályafutása előtt én emlékezzek meg. Nekem az első, igazolható emlékeim vannak ’96-ból, neki meg egy FA Youth Cupja, meg az első profi szerződése. Hát ki vagyok én, hogy értelmesen össze tudnám foglalni az ő pályafutását? Nyilvánvalóan senki. Ennek megfelelően nem ez lesz, csak ilyen kamu beharang, mert a QPR szezonvégi formája annyi említést sem ér, mint a szerkesztőségünk teljesítménye (már nagyon szégyenlem magam, hogy heti két posztunk van összesen, hiába tudom, hogy mindenki mennyire leterhelt az életben.) Annyit még hozzátennék bevezetőek, hogy egy jó, olvasmányos vendégposztot ezer örömmel fogadunk, aki érez magában energiát, a Fonat Facebookján kezdjen velünk levelezésbe.
Az elmúlt évek menetrendszerűen visszatérő frusztrációja egy Liverpool szurkoló számára, hogy amint beköszönt a jó idő, tét nélküli ligameccseket kell néznie hétvégenként. Ilyenkor jobb híján olyan önbizalmi sebtapaszokban tudunk bízni, mint néhány biztató meccs egy-egy fiataltól, vagy klasszis teljesítmény egy meghatározó játékostól. E kettőnek a hibridjét hozta össze Daniel Sturridge a Fulham ellen, amitől egy picit jobban érezhetjük magunkat a vörös bőrünkben pár napig. Ennél se többről, se kevesebbről nem szólt ez a meccs.
Azért kezdem ezzel a nagy kék rondasággal a piros hátterű blogon, mert talán ez volt ma az egyetlen igazi derbi-momentum. Még a bőven inkompetens digis kommentátornak is feltűnt, hogy jé, füst nem nagyon szokott lenni Angliában, és tényleg, ugyanis a klubok kizárogatják a saját szurkolóikat már lelátón való birtoklásért is. Nem tudom mi a pontos szabályozás, de az Evertonosok nem punciztak, és képesek voltak az egyetlen igazán derbis megmozdulást hozni idegenben. Persze Fellaini is igyekezett, de van különbség gyökérség és derbizés közt, bár hozzá ez még láthatóan nem jutott el.
A Liverpooli derby híres a hatalmas tempóról, a kőkemény küzdelemről, a brutális belemenésekről és a repkedő piros lapokról. A mostani találkozó sem lesz kivétel, hiszen ez teljesen független attól, hogy az adott évben, hogyan szerepelnek a csapatok, hol állnak éppen a táblázaton. Mondhatja mindkét menedzser, hogy nem arról fog szólni a találkozó, hogy ki végez, ki előtt a tabellán, de tudjuk, hogy ez nem igaz. Legalábbis a szurkolóknál és kifejezetten a Liverpoolban élő szurkolóknál nem igaz. Tudjuk, hogy Liverpoolban családok, baráti társaságok, munkahelyek megosztottak a két csapat között, így a városi derby győztese megnyeri magának a jogot, hogy az ellentáborba tartozó családtagot, barátot, kollégát az eredménnyel cukkolja a következő találkozóig. 3 fordulóval a bajnokság vége előtt mikor 5 pont a különbség a két csapat között, bizony ennél többről van szó. Ha a Liverpool nem nyer, akkor az Everton egymást követően a második évben végez előttünk (1937-óta nem volt erre példa) és ez nem csak a következő évben, de még évekig beszédtéma lesz kellemes kocsmázások, családi összejövetelek alkalmával. Ezzel a bevezetéssel sikerült lefedni a kötelező kliséket.
Valami elképesztően nagy baj van Newcastle-ben. Eleve a 34 forduló utáni 37 pont gyanús volt a meccs előtt,, meg a Sunderland elleni hazai 0-3 is feltűnő, de mivel nem nézek nagy rendszerességgel szarka meccseket, engem totálisan ledöbbentett, hogy hogy jutott idáig a Newcastle? Nyilván szerepe van benne a (physioroom szerint) 8 sérültnek, ebben pedig az EL okozta kettős terhelésnek, de hogyan jutott el a tavalyi szezont 5. helyen záró csapat a kiesőzóna határára egy év alatt? A választ nem én fogom megadni, a Newcastle-blogon biztosan el tudnák magyarázni nekem az okokat, de legalábbis érdekes ez az egész szituáció, aminek árnyékában gyakorlatilag semmit nem tudtunk meg a poszt-Suárez időszakról, és a várható fejleményekről.