A West Ham elleni meccsnél még el lehetett időzni azon, hogy egy motiválatlan Liverpoolnak mennyire kötelessége hazai pályán megverni a 4. számú londoniakat, illetve, hogy mennyire ciki nem otthon tartani a három pontot. Eléggé, de most már lépjünk túl ezen. A Reading ellen viszont fel se merülhet hasonló kérdés, a ligautolsót mindig, minden körülmény közt meg kell tudnunk verni, idegenben is, ha kell Suárez vagy a fél csapat nélkül is, Suárezzel együtt meg aztán pláne.
Gondolom senkinek sem ismeretlen az itt illusztrációként használt kép, és pontosan így éreztem magam a meccs utolsó 80 percében. Masszív, de az összképet nézve totálisan meddő mezőnyfölény, alapvetően két komponensből: a West Ham zseniálisan szervezett védelme kombinálva a saját balfaszságunkkal. Az eredmény egy többeknek kiábrándítónak, egyeseknek szégyennek nevezett 0-0, de végeredményben inkább egyszerűen csak szomorú volt nézni, ahogy a sok szerencsétlen teszi, teszi, teszi, ami eszébe jut, de láthatóan nincs semmi eredménye. Az Ikarus ellen csak egy vonat lett volna jó.
A héten a Kérdezz-Felelekkel már hangoltunk a kalapácsosok elleni meccsre, de azért a szokásos beharangozó sem maradhat el. A múlt heti Aston Villa elleni, nem túl meggyőző játékkal elért győzelem után a legérdekesebb kérdésnek az tűnik, hogy a Rodgers-éra első évében, mikor még bőven a játékrendszerének a betanulásánál tartunk – amiben hibák még szép számmal akadnak, így inkonzisztens játékot és eredményeket láthatunk a srácoktól hétről-hétre -, akkor egy hazai West Ham elleni meccs kötelező három pontnak számít vagy sem?
A húsvét ebéd utáni sonka-torma visszaböfögések remek vizuális hátteréül szolgált a vasárnap délutáni Aston Villa – Liverpool. A decemberi, váratlanul könnyedén ránk mért győzelmük után mindenképpen sikeréhes Liverpoolt vártunk a pályára, és ha a Villa Park gyepét nem is tépték ki foggal a vörösök, elég okosan és kreatívan fociztak ahhoz, hogy megérdemelt győzelmet mérjenek egy jó formában lévő, PL életéért küzdő kiesőjelölt ellen – ami tavasszal mindig szép tett.
A holnapi meccset izgatottan, vegyes érzelmekkel várom. Az izgalom oka, hogy végre vége a kéthetes válogatott komolytalankodásnak és ismét elkezdődnek az igazi meccsek.
Külön örömmel tölt el, hogy mind a 13 érintettünk csodával határos módon egészségesen, játékra készen jelentkezett a hét folyamán Melwoodban. A vegyes érzelmek oka, hogy a decemberi égésért vissza kellene vágni, valamint a legutóbbi Southampton meccset is jó lenne feledtetni, viszont minimum óvatosságra ad okot, hogy a felkészülés nem volt tökéletes a már emlegetett hiányzók miatt, így jobbára az ifiket edzette a stáb az elmúlt akikkel nyilván nem lehetett kijavítani a játékbeli hibákat, amelyek legutóbbi meccsen felmerültek.
A tegnapi egy nagyon rossz nap volt. Semmi sem úgy sikerülni, ahogy kellett volna. Még most is fáj visszagondolni a tegnapi napra úgy is, hogy volt időm átgondolni, mi is történt, mi ment félre mert, hogy félre ment az tagadhatatlan a 3-1-s vereség fényében. Nem segít az, hogy a mieink mélyen tudásuk alatt játszottak, míg az ellen élete meccsét produkálta. Nem segít az, hogy a Premier Leagueben bizony a bajnoki szezon vége fele a kiesés elől menekülők rendszeresen kibabrálnak a nagyobbakkal. Nem segít, hogy néhány hete a Man City ugyanígy 3-1-re kikapott a Southampton otthonában. Minden vörös még napokig rosszul fogja érezni magát jogosan, hiszen józanító pofont kaptunk az elmúlt meccsek góljai, eredményei után a kezdődő rózsaszín reménykedésünkre.
Szombat délután a Southampton ellen idegenben folytathatja a Liverpool azt a sorozatát, amire Top 4-es csapat verés oldalon tíz hónapja, hármas győzelmi széria oldalon pedig két éve nem volt példa. A tabella barátságosan fest jelenleg még az egymeccses fórunk ellenére is, az új igazolások jól muzsikálnak, a középcsatár gólkirály aspiránssá vált az elmúlt hetekben. Enyhe rózsaszín árnyalatot vett tehát az a vörös, de ne feledjük közben, hogy a Tottenham ellen is segítségünkre volt a pesszimista hangvételű beharangozó, így most arra készülünk, hogy magabiztos győzelmet fog aratni felettünk a Soton. (aztán persze majd fordítva lesz, de ezt csak zárójelben, hogy ne lássa a karma)
A tegnap este egész egyszerűen überfasza volt. Egy percig elgondolkodtam, hogy ebben vajon mekkora szerepe lehet annak, hogy Pista Néninél nem maradt józan ember már a szünetre sem, így az én egyensúlyom sem volt már 100%-os, de végül arra jutottam, hogy ennek kábé akkora hatása volt a sportélményre, mint Suárez zsenialitására a tegnap Facebookon megszellőztetett beletrappolásom az ismeretlen kutyaürülékbe. (Ja, és tudom, ómenek, babonák, meg jelek, de tényleg kíméljétek meg a kertem, ha egy mód van rá.) Tegnap maga a meccs volt az, ami lerészegített mindenkit, és bár 3 pontra egészen biztosan nem szolgáltunk rá, ettől függetlenül pont úgy éreztem magam egész este mint itt lent Suárez. És mindig így akarom érezni magam.
