Kevés visszataszítóbb csapata van a 21. század labdarúgásának, mint a Manchester City. Számomra – és ezzel jó eséllyel nem vagyok egyedül – minden mérkőzésük személyes és egyben elvi kérdés is, ugyanis ez a csapat nem csak tizenegy embert küld fel a pályára, hanem egy egész filozófiát, aminél nehéz hányingerkeltőbbet találni: “pénzzel a Jóisten is levadászható az égről – persze van az az összeg, amiért fent maradhat”. Hajtás után nekivetjük magunkat Manchester kisebbik csapatának, pontosabban a ma estének.
A Manchester City 2008 nyarán történő tulajdonosváltása óta nem sok jóval kecsegtet egy Liverpool-citeh párharc: egy épphogy megnyert mérkőzés, három dögunalmas darab és egy kínos vereség az elmúlt öt találkozó mérlege – sajnos ez a sorrend időrendben is. Hajtás után végiglépdelünk a 2008 ősze és 2010 nyara közti időszakon és megállapítjuk, hogy a sorminta kedvéért kell győznünk. Beharangozó a beharangozóhoz.
Ilyen béna, savanyú vereséget nem is tudom mikor láthattunk utoljára. De mégis: Hodgson regnálása alatt. Fel tudunk hozni pár mentséget, ami hosszú távon valamelyest megnyugtat majd bennünket, de a ma délutáni produkciót nem tudjuk megvédeni. Természetesen nem is akarjuk, mert amit láttunk, az egészen egyszerűen borzalmas volt. Hajtás után levonjuk a tanulságokat.
Két hét várakozás után végre elkezdődik a Premier League utolsó nyolc fordulója és a bajnokság még minden tekintetben nyitott: nincsen előre kihirdetett győztesünk, se biztos kiesők, ahogy a BL-helyekért is komoly harc folyik még. A Liverpool szempontjából reális célként egyedül az ötödik helyet jelölhetjük meg, ehhez viszont pole-pozícióba kell kerülni, hogy május 15-én már az EL-ről döntsön a Tottenham elleni hazai bajnoki – de legalább is 700 000 font sorsáról. Hajtás után összeszedjük, miért tartjuk ma a szokásosnál is fontosabbnak a győzelmet.
Nehéz lenne akár csak „jó”-ként is aposztrofálni ezt a meccset, mégis izgalmas kilencven percről maradt le, aki nem követte. Vért izzadva, de megvan a három pont, Suarez ismét megvillant, de kellett mindehhez egy bírói döntés is. Hajtás után levonjuk a tanulságokat, mert az bizony bőven van.
Vannak három pontok, amik fontosabbak a többinél, és a ma délután esedékes Sunderland – Liverpool pont ilyen lesz. Egy vendégsikerrel leszakíthatnánk az ötödik és hatodik helyre vágyó Boltont, Evertont és Sunderlandet, míg előretekintve négy pontra csökkenthetnénk a Tottenham előnyét, ami már-már ködbe vesző hegyoromként magasodik a csapat előtt. Hajtás után megnézzük mi is történt itt az elmúlt másfél évben, megmutatjuk ki felelős a pályára került labdáért és kicsit elmélkedünk a délutánról is.
Az euforikus hangulat ellenére egy pillanatra sem téveszthetjük szem elől riválisainkat, ezért ennek szellemében körülnéztünk a Premier League kollektív háza táján. Sőt, nemcsak bámultunk a semmibe, el is hoztuk az elmúlt hetek legérdekesebb híreit, amelyek valamilyen oknál fogva kevés reflektorfényt kaptak. Hajtás után az objektivitás és száraz tényközlés épületes példái következnek, szép tömött sorokban.
Kenny lejátszotta Fergie-t a tábláról, aki ezúttal nem foghatta a játékvezetőre a vereséget. Félidőben ki is bontottam egy villányi cuvée-t a marha tiszteletére (amelyikből a vadas készült), mert annak ellenére, hogy a második gólt ajándékba kaptuk, nem volt kérdés a meccs kimenetele – még akkor se lett volna, ha Carraghert az első félidő végén lezavarja a spori a francba, mert így nem csúszunk be futballpályán. Ha ezt belevesszük, akkor mondhatjuk, hogy reális eredmény született, de igazán a K és az O-betűk együtállásával fejezhetjük ki azt, amit ezen a meccsen végrehajtottunk a vörös ördögökön. A kiváló Stretford End blog megmondta előre, csak ott hibáztak, hogy gyenge csapatnak minősítettek minket, de megmutattuk, hogy nem vagyunk olyan gyengék.