Az első félidő álmoskás játéka után meglepő nyugalommal aprítottuk be a Newcastle-t: Suarez végre megkapta régen várt gólját, King Kenny szokatlan módon hármat cserélt, a csapat pedig ismét bebizonyította, az Anfield újra bevehetetlen fellegvár, ahova az ellenfelek kikapni járnak. Ötödik helyen áll a Liverpool, ahol utoljára… már nem is igazán emlékszünk, mikor járt itt utoljára… Hajtás után összefoglalunk, levonjuk a tanulságokat és nagy reményekkel várjuk a Premier League maradék három fordulóját.
Egy ötgólos siker után nem túlzás azt állítanunk, holnap délután is győzelmet várunk a csapattól. Ugyan a mérkőzés valós jelentősége csak este fél kilenc körül mérhető majd fel (körülbelül ekkor fog véget érni a Chelsea-Tottenham), mi mégis nekivágunk egy korai beharangozóval. Decemberben megaláztak minket Newcastle városában, a Liverpool azonban sokat változott azóta: az Anfield újra bevehetetlen erőd, a hazai pálya újra garancia. Hajtás után a szokásos múltidézés és esélylatolgatás következik.
Egészen 2009 szeptemberéig kell visszamennünk, hogy egy ötgólos (abban az esetben hatgólos) sikert találjunk a Liverpool neve mellett: King Kenny nemcsak megtörte, de egész egyszerűen megfordította az birminghami döntetlenek átkát. A mérkőzés talán egyik legnagyobb üzenete pedig az, hogy eljött az ideje Kenny Dalglish kinevezésének. Hajtás után válaszolunk a miértre.
Mivel rövid matekozás után arra jutott a háttérteam (azaz Audrey, Donnelly és Én), hogy egyikünk sem tud összefoglalót írni – a beszámoló hiánya pedig a tér-idő kontinuum összeomlásával fenyegetne -, úgy döntöttünk, rendhagyó módon írunk arról, ami még meg sem történt – természetesen több befejezéssel számolva. Hajtás után egy szakajtónyi írást szabadítunk rátok, amiben a kocsmafilozófus mondja el véleményét a látottakról.
Véget nem érő szitokáradatot lehetne összeállítani a Birmingham City játékstílusáról (favágó, darabos, veszélyes, kíméletlen, a fair playt csak hírből ismerik), de egyet nem tudunk tőlük elvitatni: hét mérkőzés óta képtelenek vagyunk föléjük kerekedni. Miért lenne fontos most megtörni ezt a kellemetlen hagyományt? Hol járnak a riválisok? Hajtás után mindenre választ adunk.
Első hallásra talán kicsit furcsán hangzik, de ez az egy pont felért egy győzelemmel: egy csapat, ami az Arsenal ellen egy tizennyolc és egy tizenhét éves védővel áll ki, aminek kapitányát hordágyon viszik le, aminek legdrágább igazolása lebotorkál a pályáról fogja, és a 101. percben belövi az egyenlítő találatot – nos, ezekért a pillanatokért megéri focit nézni – de főleg a Liverpoolnak szurkolni.
Van egy mondás, miszerint a focimeccset 22-en játsszák, 90 percig tart és mindig a Wengerék veszítenek. Ha bárki is azt gondolná, hogy Liverpool-szurkolóként nehéz boldogulni a világban, akkor rá kell mutatnunk: tizenhárom nap alatt három kupából kizúgni olyan teljesítmény, aminek mi a nyomába sem érhetünk. Hajtás után elmeséljük, miért is kell ma bosszút állnunk az Arsenalon.
Most már tény, manchesteri csapat háromnál kevesebbel nem úszhatja meg az Anfieldet. Tegnap valami egész elmondhatatlan élményben volt részünk: egy első ránézésre kicsontozott Liverpool nem csak legyőzte a Cityt, de amputálta végtagjait, a maradékot ledarálta, és ott helyben, nyersen fel is zabálta. Carroll kettőt, Kuyt egyet vágott egy első csapattal kiálló, ám morálisan instabil és enervált City ellen. John Flanagan debütált, Spearing pedig élete meccsét játszotta Hajtás után az egekbe magasztalunk mindenkit.
Kevés visszataszítóbb csapata van a 21. század labdarúgásának, mint a Manchester City. Számomra – és ezzel jó eséllyel nem vagyok egyedül – minden mérkőzésük személyes és egyben elvi kérdés is, ugyanis ez a csapat nem csak tizenegy embert küld fel a pályára, hanem egy egész filozófiát, aminél nehéz hányingerkeltőbbet találni: “pénzzel a Jóisten is levadászható az égről – persze van az az összeg, amiért fent maradhat”. Hajtás után nekivetjük magunkat Manchester kisebbik csapatának, pontosabban a ma estének.