A Norwich City finoman szólva sem idegenbeli formájára hegyezte ki túlélési taktikáját, a Liverpool idei gyűjteményéből pedig még hiányzik egy igazán kiadós, felszabadult anfieldi győzelem. Ha a kettőt összerakjuk és megtámogatjuk még olyan reményt keltő tényekkel, minthogy Henderson végre nem a szélen fog játszani, vagy hogy Kenny rájött, a 4-4-2-t nem kell mindenek felett használni, akkor mai a meccs akár egy gólkülönbség-javítássá is fajulhat.
Nem született meglepetés, holott simán születhetett volna a meccs képe alapján: Steven Gerrard fél év után úgy szántotta fel a pályát, ahogy azt tőle elvárhattuk, Kenny végre kidobta a 4-4-2-t, mi pedig láthattunk egy Liverpoolt, amely majdnem legyőzte Anglia talán legerősebb csapatát. A rengeteg pozitívum ellenére mégis teljes joggal lehetünk csalódottak.
Még a legelfogadóbb Liverpool-drukker is nehezen tartja vissza kitörni vágyó gyomortartalmát, ha szóba kerül a Manchester United: szurkolóik arrogánsak, Ferguson sehogy sem akar nyugdíjba vonulni, ráadásul még a pénzük is számolatlanul áll. Ekkora arccal az is csoda, hogy elég nekik egy hely a Premier League tabelláján. Azonban van egy hely Angliában, ahol 90 perc után akár egy reklámszatyorban is elfér a Manchester United teljes csapatának egója: Anfield, Liverpool. Gyertek csak.
A 216. Merseyside derby anyagát is nyugodtan hozzácsaphatják majd a videóbíróért kardoskodók már így is tetemesnek mondható gyűjteményéhez: egy nevetséges ítélet, ami a szezon eddigi mérkőzéseivel ellentétben ezúttal nekünk kedvezett, mégis csaknem 50 perc kellett hozzá, hogy emberelőnyünket gólra váltsuk. A három pont megvan, a régóta várt válaszok sehol.
David Moyes helyzete korántsem irigylésre méltó: nemcsak a Premier League többi mérkőzésén, a városi derbin is úgy kell helytállnia, hogy tudja, az őt alkalmazó klub jelenleg nincs egy pénzügyi súlycsoportban szinte egyetlen ellenfelével sem. Zavarja a Liverpool első ránézésre végtelen mélységű pénztárcája. Költekező szomszédok vs. csőd felé tartó Everton – hogy ez a játékképben is meg fog nyilvánulni? Nem biztos.
Megkezdjük a visszaszámlálást, ugyanis Anglia talán legkeményebb derbije többet érdemel egy mezei beharangozónál: hajtás után összeszedtünk pár gólt, néhány emlékezetes megmozdulást, hogy az is megértse a holnapi mérkőzés fontosságát, aki még sosem látott ilyet. Everton – Liverpool. A nagybetűs rangadó.
Szörnyű – nagyjából e szóval tudnám körülírni a Liverpool – Wolves kilencven percét. Ismét megállapíthattuk ugyanazokat a hibákat, amiket lassan már három hete sorolunk fel a csapat meccsei kapcsán, és ismét csak Luis Suarez földöntúli képességeinek köszönhetően nem lett ezekből baj. Ahelyett, hogy megnyugtatott volna minket a mérkőzés, csak újabb kérdéseket vetett fel. Egy győztes meccs után pedig nem ezt várjuk.
Két ponttal még mindig jobbak vagyunk, mint tavaly, de a két szezont összehasonlítva kijelenhetjük, ennél azért többet vártunk. Egy peches és egy súlyos vereség után a Wolverhampton Wanderers ellen küldheti csatába King Kenny azt a tizenegyet, amit az elmúlt három éjszakán, a plafont bámulva kigondolt. Hajtás után megfutjuk a kötelező köröket és mi is kicsit merengünk a keret összeállításán.
A kapitány visszatért, a fenti két szóval pedig leírható az amit minden egyes alkalommal, mikor pályára lép, bedob a közösbe. Stevie G persze nem a beckenbaueri szinten megkoreografált balettmozdulatokról híres, darabossága ellenére mégis képes elegánsan játszani rutinjának és játékintelligenciájának köszönhetően. Egy rövid videóval emlékezünk meg a hétközi teljesítményéről, amikor szintén megmutatta, hogy egyszerre ő a csapat agya és szíve. (Kép: amikor minden idők legjobbja becseréli a második legjobbat. Minőség.)