Kiharangozó – Farewell Mixtape to Brendan Rodgers
A tegnapi teljesítménnyel megpecsételődni tűnik Brandan Rodgers liverpooli ténykedése, csak a legextrémebb mesékben létezik annak a lehetősége, hogy még sokáig ő marad a padon. A közvélemény a tavalyi szezon zárásakor már elpártolt tőle, a vezetőség azonban meghagyta pozíciójában és teljes támogatást élvezett. A jó bajnoki rajtot azonban a tavalyihoz hasonló súlyos vereségek követték, melyek visszavetették a csapat önbizalmát és saját megítélését a mélytavi búvár béka kedvenc köve alá. A hajtás után olvashatjátok gondolataimat a rangadóról, valamint az érzelmi folyamatról, ahogy az általam nem titkoltan kedvelt managertől búcsút veszek.
Biztosan sokan ismerik a Kübler-Ross modellt, ami 5 érzelmi fázisra bontja egy gyász feldolgozását. Lássuk hát az első fázist, a tagadást. 
A rangadót zártan jól védekezve és passzok nélkül kezdtük egy igen forradalmi felállással, amit bár 4-3-3-nak tituláltak, azonban ez egy klasszikus 4-1-4-1 volt. Nem hittem a szememnek, hogy tényleg egy olyan broken teamet rakott fel a pályára BR, amiben 9-1-ben törtünk meg és Benteke szigetüzemben játszott cirkuszi fókát elől. A védekezésünk jól zárt (mondjuk 9 emberrel nem olyan nagy kunszt), cserébe a MU sem fejtett ki óriási nyomást, tartották a labdát a térfelünkön és Depay egy próbálkozása valamint kósza beadásokon kívül eseménytelen, ám Hodgson recsialbumába illő első félidőt produkáltak a csapatok, olyan passzív és biztonságra törő játékkal, ami egy megyei bundameccshez sem illene, nem hogy Anglia elsőszámú rangadójához.
El is jutottam ezen a ponton már a harag fázisába, támadópotenciál és csatár nélkül játszó MU ellen álltunk be buszozni. Nem kupameccsen, nem a bajnoki hajrában és nem egy sorsdöntő meccsen. Egy olyan rangadón, ahol, ha tökösen beleállunk a meccsbe a két sztárigazolásunkkal, akkor maximum jó játékkal emelt fővel jöhetünk le a gyepről és végre lett volna értelme a karakter nyilatkozatnak. Odaadtunk az enyészetnek egy félidőt, túl steril, túl töketlen az egész és semmi köze sincs ahhoz, amire egy rangadón vágyunk. De hagyjuk is a vágyakat, a profi foci nem erről szól. Ez a betoji taktika csak és kizárólag BR-nek lett volna jó, ha nyerünk, akkor is csak rövidtávon. Ilyen szarból nem lehet várat építeni.
Ötös görgő átlagban pirossal a szerzett gólok(jobb tengely), kékkel a pontok(bal tegngely) a BR érában
Az alkudozás fázisába a szünetben értem és azon voltam, hogy majd jön Sakho, Studge, Hendó, Coutinho és minden szép lehet majd megint, valamint összeállhat az a védelem, ami képes lehet a második félidőben sikeres szerelést bemutatni. Talán az FSG hibája, hogy nem rúgták ki és cserébe olyan nyomást tettek rá azzal, hogy minden felelősséget rá hárítottak, amit csak rövidtávú eredményekkel lehet kielégíteni. Nem a megtartása volt a hiba alapvetően, hanem ez a rövidtávú eredménykényszer, amivel bukásra ítélték. BR pedig karakterekkel kövezett kaptatón kappanhangon kántálva kocog a késbe.
Aztán jöttek a hibák a második félidőben a 3 év alatt már szokásosnak mondható, de megszokhatatlan egyéni vagy teljes védelmi hibák. Láttam magam előtt teljes identitásvesztésünket, a stílus hiányát, a félmegoldásokat és a féleredményeket. Hogy ez a fent említett nyomás miatt van, vagy BR játékosokhoz igazodó-ragaszkodó taktikai megközelítése miatt, az a lényegen nem változtat semmit és csapódtam a depresszió felé, de még reménykedtem, hogy végre leszállnak a herék és bejönnek majd a cserék. A cserék bejöttek, de csak a pályára és folytatódott a tanácstalanság és a pechszéria.
Ha nem is Wonderwall, de wonder goal
A második gól előtti Gomez megmozdulás rávilágított, hogy BR túltolta a fiút. Végigjáratja vele ugyanazt az utat, amit Morenóval tavaly, hibáiból gólt kapunk, de játszatja tovább. Cserébe támadni nem fog jól inverz szélsővédőként. Mélyen a depresszió fázishoz értem, amit már ismerünk a Ködből. Se fény, se irány, se hangok, még a szerencsétlen kocsmai tehenész drukkert sem hallottam, amint örömködik a tizenegyesen. Arra gondoltam, hogy hol van az, amikor még volt passzpontosságunk, vagy valaha volt presszing, és állófallosszal hősi halál egy kristálypalotában. Jött a megvilágosodás, hogy BR idén a safety first és no risk elképzelésével Shy Ronniet csinál a csapatból. Idén totális passzivitásra és reaktív játékra rendezkedünk be, egy Arsenal-félidőtől eltekintve, valamint B’mouth meccs 10-20 percétől. Mindaddig ülünk csigaházunkban, amíg ránk nem gyújtja Lovren, vagy bárki, akit éppen odaengedünk az ellenből. Majd aztán, amikor eltűnik fejünk fölül a passzivitás fellege. hirtelen játszani kezdünk, de már nem nyugodtan és nem türelmesen, hiszen hajt a meztelen csiga jövőképe, amint lesózva olvadozunk a karakternyilatkozat közepette, hogy a kutya bassza meg, megint későn ébredtünk és ekkor meccsbe lendülni és igazi karaktert mutatni gól és mentális hátrányban. Bár van bennünk potenciál, ahogy Shy Ronnieban is megvan a flow, azt valami olyannyira gátolja, hogy nem tudunk stabilitást mutatni.
Nem gondolom, hogy ez a gát Brendan lenne, azonban abban már biztos vagyok, hogy a csapatot ezen a küszöbön ő már nem tudja átlökni, you’re so totally deluded. Vége a dal(ok)nak, elfogadom #BROUT.
