You’re supposed to let us win

| Posted on| | /span>

Félelmetes kép, nemde? Jó, jó, ‘csak’ egy élőkép, de felnyársalom azt, aki most előhozakodik mondjuk a dortmundi kukkolóval. Ez ez nem az a nap. Mert ez Az a kép. Ez Az a nép.

Ma győznünk kellett. Álmodhatunk a jelenben, nézhetjük a tabellát a tér minden irányából, de ez a nap ennél sokkal többről szólt. Nem csak a saját, de a 96-ok álmaiért is győznünk kellett. 96 emberért, férfiért, nőért, gyerekért, akik csak látni akarták, ahogy kedvenc csapatuk írja tovább történelmét, 96 emberért, aki ugyanúgy álmodozott, mint mi most, és 96 emberért, akik attól a naptól fogva már nem álmodhattak tovább. Ma értük is győznünk kellett.

Kerek egy évfordulók éve ez a mostani, keddhez 25 éve volt Hillsborough, idén van a 20. éve annak is, hogy a fent látható Kop már nem az, ami hajdanán volt. Ismerős lehet a cím is, ez az a dal, amit a Standing Kop énekelt az utolsó meccsén, mikor az Aston Villa képes volt egy már mindenkinek mindegy meccsen 2-1-gyel belerondítani a temetésbe.

Ellenben nem sikerült a Citynek, és ezzel a gondolatszállal érjünk is vissza a jelenbe. A City – teljesen természetesen – tett erre az egészre, Hillsborough nekik olyan, mint egy barátodat látni egy közeli rokona temetésén. Osztozhatsz a gyászon, megadhatod minden tiszteleted, de ennél többet egyszerűen nem tehetsz. Soha át nem élheted meg barátod veszteségét. Az életed hamar visszaáll a normális kerékvágásba, de az övé sose. Ennek megfelelően a mai nap pusztán egy bajnoki döntő volt a Citynek.

Azt mondjuk elvártam volna így is, amit az összes eddigi ellenfél megtett az Anfielden, ők is tarthatták volna maguk a hagyományhoz, hogy mi támadunk a Kop felé a második félidőben – de ez már tényleg mellékszál. Az egész egyébként puszta babona, de ma nagyon ült: a Kop vonzza a kapuba a labdát, ez sajnos igaz volt akkor is, mikor már a másik irányba támadtunk. (Azoknak pedig akik hisznek benne: Sterling pont a 6. percben szerezte meg a vezetésünket.)

Hm, jó hosszúra nyúlt már a bevezető, és egyáltalán nem számítottatok arra, hogy nem egy ötképes minigalériával nyitok, úgyhogy javítok is a hibámon. Meséljük el a meccset röviden képekben, mert ez nem az a nap, mikor azt akarom megvitatni, hogy Hendonak mennyire nem, és Sterlingnek meg mennyire fekszik a gyémánt. Ez annyira nem az a nap, hogy még a The Tomkins Times is egy Focking Mental jellegű poszttal mutatkozik. Nagyjából az alábbiak miatt.

Azt pedig előzékenyen hallgassuk el, hogy volt közben egy ilyen, meg egy ilyen is. Mert ez most senkit nem érdekel. Mert bár kellett mindez ahhoz, hogy a meccs történelmivé válhasson majd az idők során, a legendák nem ettől születtek. A Legenda velünk él, és nekünk játszik hétről hétre. (A másik meg szakkommentálja.)Képek száma az egekben, adatforgalom a maximumon, de szavak, mondatok, na azok még mindig nem voltak, pusztán felvezető. Ez pedig akármennyire is egész lehetne, akkor se lesz egy összefoglaló egy meccsről, ez egy galéria, egy aranyköpés-gyűjtő csésze, olyan, mint Sturridge kihagyott helyzete a 15. percben. Szép, szép, de a lényeg még hiányzik.

Ez első félóra után nagyítóval kerestem a leggyengébb láncszemet a játékunkban – mindenkit megnyugtatok, hogy meg is találtam Allent -, de a meccs végére azt kell, hogy mondjam, hogy nagyon könnyű meghúzni a +/- határt. A meccs embere címért Sterling és Coutinho fej-fej mellett küzdhet, de Skrtel sincs messze a címtől, az üldözőbolyt pedig Gerrard-Minyon páros alkotja. Szintén pozitívan tudnám megítélni még a maradék három védőnk teljesítményét is, bár Flannot a végére fejben és fizikálisan is kikészítette Navas és Milner – tegye fel a kezét akivel nem történt meg volna ugyanez -, egy ligaelit támadósor ellen a mai mindenkitől jó teljesítmény volt. Sakho jól helyezkedett, jól passzolt, csak Skrtel beast mode-ja mellett mindez nem látszott annyira, és fontos megemlítenem (McAllister skippel a következő bekezdésig) Johnsont is, aki az öngólról egyáltalán nem tehet – ettől még persze az övé -, viszont nagyon komoly segítségére van a támadásoknak, és örök B-tervként lebeg a középpályások szeme előtt a jobb oldal. Ezt az egészet ráadásul legtöbbször egy személyben. Hatalmas segítség ő a védő- és támadósor összekötésében, hiába a gyengébb védőmutatók, ő továbbra is egy válogatott szintű játékos. (Mondjuk nem ez volt épp a példameccse neki sem, csak ez már kikívánkozott.)

Akik viszont a vonal túloldalára estek: Henderson, Suárez és Strurridge. Mondom még egyszer, Henderson, Suárez és Sturridge. A SaS, és bespeedezett véregér mögötte, meg nem tudom számolni hány győzelmünk fő okai. De nem, ez ma egyszerűen nem. Sturridge-ból annyi maradt meg, hogy felfalják középen, Suárezből a rinyáláson túl az, amikor egyszerű szabadrúgásért műesett egy sárgával a háta mögött, Hendersonból meg a piroson kívül semmi. Amúgy is feltűnő, hogy mennyire nem érzi ezt a gyémánt dolgot, és bár a futómennyiséget és a lelkesedést most is maximálisan belerakja a teljesítményébe, ez hasznosságban sajnos nem nagyon nyilvánul meg. Nem haragszom rá a piros miatt, persze, marhaság volt, és tudni kéne nem hosszan megtolni, de egy ilyen meccs 93. percében számomra elfogadható a hiba. Aztán meglátjuk mekkora lesz a hiánya a Norwich a Palace és a Chelsea ellen, fenntartom a jogot, hogy ezt a megbocsájtást még átértékeljem.

Akikre viszont tényleg, már most is lehet haragudni, az Sturridge és Suárez. Igen, rohadtul el voltunk kényeztetve azzal, hogy gyakorlatilag nem volt meccs, amikor ne lőtt volna gólt a SaS, de ettől még szar a tudat, hogy a legnagyobb ellenfél ellen hagy cserben egy PL- és klubtörténeti csodapáros. Ha jól számolom 5 meccsünk volt eddig a top4 ellen (utólagos kiegészítés; itt még az Arsenalt top4-nek vettem, nem az Evertonnal számoltam), ezeken a SaS egy darab gólt termelt, Sturridge lőtte a harmadikat az Arsenalnak. Suárez nullázik, míg Skrtel 4-nél, Cou 2-nél, Sterling pedig 3-nál jár ezeken a meccseken. Top4 ellen ők jelentik a SaS-t, és pont ők hárman kaparták ki ma is a gesztenyét. Sok szót nem fecsérelnék a ‘hú, a 28. percben amikor kettő védőt etetett meg’ vonalra, aki lemaradt volna a meccsről, az is találja meg a módját annak, hogy lássa. Mert ezt látni kell. (Természetesen a Digi ismétlésére gondolok most 23.20-kor ;) )

És egy hatalmas kalaplengetéssel emlékezzünk meg az atmoszféráról is, amikor a világ egyik leghíresebb szurkolótábora történelme legnagyobb katasztrófájára emlékezik, és mindezt egy bajnoki döntőn – amiből négy még mindig hátra van. Na igen, az ilyen tavaszi anfieldi BL-estet varázsol egy vasárnap délutánból is.

 

És ezúton szeretném megköszönni a kollégáknak, hogy a létező legpozitívabb, legfelemelőbb meccsek összefoglalóit kell csak írnom, számolom, és a szezon során eddig egy vereségről kellett írnom, minden más meccsünket megnyertük. (Én pedig ennek a statisztikának a beismerésével gondolom a következő 4 összefoglaló írásának lehetőségét is a nyakamba akasztottam egy csapásra.)

De sebaj, amúgy sem lesz itt semmi gond, csak tegyük amit a kapitány mond és tesz. Norwich-ban pontosan ugyanezt, és állítsunk olyan emléket, melyre a 96 ember is büszke lenne. Ami az ő álmuk is lenne. Tegyük ezt a győzelmet történelmivé. 4 cup finals to go. /hashtag/

Published by szederbokor