Damn you Andy, damn you!

A Liverpool közelmúltbéli játékoslerakatához, a West Ham Unitedhez látogat vasárnap délután abból a célból, hogy folytassa azt a jelenleg nyolc meccsnél tartó győzelmi szériát, ami alapján éppen vörös ködben úszva álmodozik mindenki a csapat háza táján. Nem lesz egyszerű, de egy ideje „nem lesz egyszerű meccseket” játszunk és nyerünk rajtuk, szóval most is bizakodhatunk.

A működő egybites humor földi helytartójának számító Will Ferrell egyik legemlékezetesebb karaktere Chazz Reinhold volt a Wedding Crashersben, az ember, aki az esküvőkön csajozás műfaját következő szintre emelve temetéseken igyekezett befűzni a friss özvegyasszonyokat, inkább több mint kevesebb sikerrel. A film (egyik) szállóigéjévé vált „Damn you Roger!”-be nyugodtan belehelyezhetjük azoknak az elmúlt években masszív csalódást keltő ex-Liverpool játékosoknak a nevét, akiket megmagyarázhatatlan okoknál fogva boldogan vett meg tőlünk a West Ham. A behelyettesített Damn you Andy/Stewart/Joe elég vicces tud lenni ha az ökölbe szorított kéz – csípőmozdulat kettős tárgyául csinos ex-feleségek helyett a mostani bajnoki tabellát tesszük. Igen, annyira mentünk az általuk fémjelzett években azzal a kerettel, és ennyire megyünk a mostanival, nélkülük.

A West Ham az a csapat amit szimplán adnak a Premier League-hez, ugyanúgy mint a gólbírót meg a Barclayst. Általában ott vannak, illetve ha nincsenek, akkor hamar újra ott vannak, középen vagy alsó-középen végeznek, egyszer-kétszer megfricskázzák a nagyokat majd kikapnak a kiesőktől, és persze londoniak. Ennél alfább angol klubot nehéz elképzelni. A mostani szezonjuk is profilba illően alakul, a 11. helyen állnak, az elmúlt öt meccsen két győzelmük és három vereségük van. A kalapácsosoknál is megbukó Avram Grantet váltó Sam Allardyce az első osztályba való visszajuttatást követően stabilizálta a gárdát, azóta simán hozzák a mértani közepet.

Hétfőn 2-1re legyűrték a Sunderlandet, az első gólt Carroll szerezte egy szöglet utáni szép, illetve leginkább erős fejesből. Az az Andy Carroll, aki odaérkezése óta sérülésekkel bajlódik, összesen 33 bajnokit játszott a mostanra már majdnem két teljes szezon alatt. 9 gólt szerzett ezeken a találkozókon, ami valamivel jobb, mint a liverpooli átlaga, de karriermentésről, feltámadásról és hasonló szavakról nem beszélhetünk az esetében. Stewart Downing 16 meccs / 0 gólnál tart amiről tudjuk milyen, szegény Joe Cole pedig annyira lepukkant öregkorára, hogy Allardyce is a padról küldi be, ha egyáltalán beküldi. Vannak persze a West Hamben olyan jegyzett nevek is akik nem játszottak nálunk sosem, így a Newcastle-ből áthozott, rögtön csapatkapitánynak tett Kevin Nolan, az örök ígéret Carlton Cole, vagy az ezer éve ott levő, korosztályos angol válogatottakat végigjáró Mark Noble – összességében azonban ez a névsor nem az, amitől a jelenlegi Liverpoolnak meg kéne szeppennie. Decemberben 4-1re vertük őket az Anfielden egy olyan meccsen ahol sok volt az öngól. Skrtel akkoriban még a rossz kaput támadta.

A mi kezdőnkben nem várható változás a Tottenham elleni felálláshoz képest, ha Rodgers a hajrára vissza akarta volna építeni az alapcsapatba akár Sakhot, akár Lucast, azt a Cardiff – Sunderland körben megtette volna. A nyerő csapaton ne változtass mottó alapján igaza is van, a West Ham ráadásul a lerohanhatóbb klubok egyike a ligában; ha pedig valami miatt elcsúsznának a dolgok, még mindig lehet korrigálni a cserékkel. Skrtel-Agger működik, Flanagan egyre badassebb, Johnson magára talált, Gerrard feltalálja magát ott ahova rakták, Sterling és Coutinho cikáznak, Hendo felszánt, Suarez és Sturridge pedig Suarez és Sturridge. Felesleges ebbe az egyenletbe belenyúlni.

A legjobb dolog a mostani Liverpoolban a tabellanézegetés mellett az, hogy hétről hétre szemtanúi lehetünk annak ahogy a játékosok a növekedő elvárások és médiahurrá alatt nem, hogy nem roppannak össze, hanem éppen ellenkezőleg, egyre magabiztosabban játszanak. Rodgers kiváló man-managementjének újabb megerősítése ez. Aztán persze elég merész lenne arról ábrándozni, hogy mostantól mindent megnyerünk és egy tizennégy meccses győzelmes sorozattal zárjuk az évet. Ahogy botlott a Chelsea a Crystal Palace ellen, ugyanúgy megakadhat a lábunk nekünk is valaki ellen amikor nem számítunk rá. A körülmények viszont, miszerint nem egy életéért küzdő kiesőjelölt, és nem is egy nagyágyú ellen, hanem egy PL mediánnal játsszunk, arra engedhet következtetni, hogy ha meg akar akadni a széria, akkor sem valószínű, hogy most fog. Come on you Reds, while no yellow for Gerrard!