Szeretem a Fulhamet. Mindig is szimpatikus kiscsapat volt, aki bár ránk sózta előbb Roy papát, majd közvetlenül utána Koncheskyt is, de ennek ellenére is szimpatikus tudott maradni. Kisebb részben azért szeretem őket, mert a Fulham volt az a csapat, akivel Gera EL-döntőig jutott, de nagyobb részben azért tetszenek, mert régi vágású kiscsapat módjára mindig megadják a nagyoknak a tiszteletet, még akkor is, ha az adott nagycsapat jelenleg épp csak nagycsapat szeretne lenni. A tegnap esti viselkedésükkel, és úriemberi modorukkal pedig csak még közelebb lopták magukat a szívemhez. Liverpool – Fulham 4-0.
A mostanában megszokott domináns és jól védekező Liverpool tegnap elfelejtett védekezni dominanciája közben, melynek eredménye egy elég kínos 3:1-es zakó lett az Aston Villa ellen. A tovább után arról, hogy miért nem tudtunk mit kezdeni a feltolt Villa védelemmel és, hogy mi ütött Skrtelékbe, amiért engedték egy ifjú belgának, hogy komplett hülyét csináljon belőlük.
Nemcsak hogy az egy szem csatárunk hiányzik majd, de a jelenlegi Liverpool vitathatatlanul legjobb játékosa hagyja ki a West Ham elleni meccset. Mihez kezdünk ma Suarez nélkül? Ez a kérdés foglalkoztat mindenkit. Ráadásul egy győzelem azt jelentené, hogy két egymást követő bajnokit nyerünk, amire utoljára tavaly decemberben az QPR elleni hazai, majd az azt követő Villa elleni idegenbeli meccsen volt példa. Ráadásul, amikor utoljára az Upton Parkban jártunk, 3-1-es vereség lett a vége (gólszerzők: Scott Parker, Demba Ba és Carlton Cole ill., Johnson), noha a hazaiak abban az évadban kiestek a PL-ből. Mindezek önmagában is mutatják, milyen a csapat jelenlegi helyzete, honnan is kell felkapaszkodnunk. (S hogy honnan zuhantunk ilyen mélyre: a legutóbbi vereségünk előtt hatból ötször nyertünk a Kalapácsosok otthonában…)
Lássuk, mi szólhat mégis a győzelmünk mellett.
Európa legmelegebb nevű csapatával játszunk ma este az Európa Ligában, mely kiírásról ezekben a hetekben – ahogy ebben a posztban is – nagyjából annyit tudunk elmondani, hogy tovább kéne benne jutni a csoportkörből. Illene. A Young Boys-t is illene megverni, illetve nem megverni elég vérgáz lenne azt követően, hogy öt gólt rúgtunk nekik idegenben a B csapattal, most pedig otthon játszunk ellenük az A-val. Rodgers ugyanis erős kezdőt ígér „Stevie and Co.”-val, azaz szerinte több mint illene továbbjutnunk. A jelekből ítélve egyfajta statement game-enek fogja fel a mait, amin meg akarja ország-világnak mutatni, hogy a Liverpool komolyan veszi a sorozatot és annak esélyeseként kíván fellépni. Bizonygatni mindezt persze nem is kéne papíron, de a való életben úgy alakult, hogy négy meccs után bizonyítani kell. Ennek leszünk ma szemtanúi. Azt majd meglátjuk, hogy ez az akarat sziporkázásba vagy erőlködésbe csap át, annak mindenesetre előre örülhetünk, hogy nem kell a futottak még kerettagok libidóölően gyenge játékát bámulni másfél órán át, ahogy például a két héttel ezelőtti moszkvai meccsen kellett. Dőljünk tehát hátra és engedjük magunkat szórakoztatni, ha már az a cél. Az ellenfél viszonylag pici, a tét pedig viszonylag nagy, e kettő attribútumból pedig jó dolgok tudnak kisülni. Vagy nem olyan jók, de valami sirálytarkón még pluszba megpattanó Skrtel fejessel nyerünk.
A Newcastle azon kevés klubok egyike, amelynek kifejezetten jót tett a kiesés: talán emlékszünk még arra a teljesen fogalmatlan csapatra, amit anno 2008 decemberében 5-1-re vertünk a saját otthonában. Na, a jelenlegi, Pardew-féle Newcastle már igencsak távol áll ettől: kényelmetlen ellenfelekké lettek.
600.
Néhány ködös emlékünk lehet már csak a Readingről, amely 2008-ban esett ki a Premier League-ből, és amely azóta annyi szálon kapcsolódott hozzánk, hogy mi magunk is meglepődtünk. McDermott csapata idén még nem nyert, viszont félni érdemes tőlük és még inkább magunktól: Reina nem véd jól (de lehet, hogy ma sehogy sem), a csatársor nem pontos, szóval nyugalom, csak a szokásos.
A Norwich nagylelkű védelme is közrejátszott abban, hogy ilyen látványos körülmények közt szerezzük meg a szezon első győzelmét, de szükség volt mindehhez az év eddigi legjobb kezdőjére, egy elszabadult Suárezre és Rodgers elképzeléseinek tökéletes megvalósítására is.
Még minket is meglepett az a parádés játék, amivel a Liverpool végre megszerezte idénybeli első győzelmét: fiatalos lendület, látványos összjáték és mindent elsöprő labdabirtoklási fölény: Rodgers és mi, szurkolók is büszkék lehettünk a csapatra.
Azt hiszem, el kell oszlatnunk néhány tévképzetet. A Vörös fonat nem folytat boszorkányüldözést, sem lejárató kampányt a kapitányunk, Steven Gerrard kárára, nem rá mutogatunk, nem őt okoljuk az eredményekért. Nem okolunk senkit, mi jó korán felkészültünk arra, hogy nem lesz egyszerű az új kezdet. Korábban néhányszor már kitértünk arra is, hogy Gerrard nem illik ebbe a csapatba, a játéka nem passzol a Rodgers-féle játékhoz, ami lassítja az átállást az új filozófiára, hiszen egy lényeges eleme annak. Az történt, hogy felvetettünk egy egyáltalán nem új keletű problémát, kimondtunk eddig csak gondolt dolgokat. Hogy ez blaszfémia lenne? Ugyan már!