Hála az égnek az idei utolsó válogatott szünet előtti meccsünket (mint tudjátok nem vagyok a válogatott foci nagy híve) a Fulham ellen vívjuk szombaton négytől, Mr. Középszer és brigádja ellen. A meccset, amelyet nem lehet igazán úgy szépíteni, hogy ne az jöjjön ki belőle, hogy ezt bizony be kell húzni, ha tényleg a top4-ben vagy annak a környékén akarunk végezni a szezon végén. Nem szeretem az ilyen meg kell nyerni típusú meccseket, mert ezeken igazából csak veszíteni lehet, hiszen ha sikerül megnyerni az nem okoz különösebb örömet, mert „csak” behúztuk a „kötelezőt”, viszont ha nem sikerül: egyből jön a világvége hangulat, a Rodgers Out!, valamint a középcsapat vagyunk hozzáállás. Ez pedig különösen nem lenne jó hiszen a kéthetes kényszerszünet miatt gyorsan nem lehetne javítani. Ráadásul az Everton ellen kellene. De ne szaladjunk előre egy ilyen sötét képpel. Nézzük mi várható a meccsen.
Az elmúlt évek menetrendszerűen visszatérő frusztrációja egy Liverpool szurkoló számára, hogy amint beköszönt a jó idő, tét nélküli ligameccseket kell néznie hétvégenként. Ilyenkor jobb híján olyan önbizalmi sebtapaszokban tudunk bízni, mint néhány biztató meccs egy-egy fiataltól, vagy klasszis teljesítmény egy meghatározó játékostól. E kettőnek a hibridjét hozta össze Daniel Sturridge a Fulham ellen, amitől egy picit jobban érezhetjük magunkat a vörös bőrünkben pár napig. Ennél se többről, se kevesebbről nem szólt ez a meccs.
Szeretem a Fulhamet. Mindig is szimpatikus kiscsapat volt, aki bár ránk sózta előbb Roy papát, majd közvetlenül utána Koncheskyt is, de ennek ellenére is szimpatikus tudott maradni. Kisebb részben azért szeretem őket, mert a Fulham volt az a csapat, akivel Gera EL-döntőig jutott, de nagyobb részben azért tetszenek, mert régi vágású kiscsapat módjára mindig megadják a nagyoknak a tiszteletet, még akkor is, ha az adott nagycsapat jelenleg épp csak nagycsapat szeretne lenni. A tegnap esti viselkedésükkel, és úriemberi modorukkal pedig csak még közelebb lopták magukat a szívemhez. Liverpool – Fulham 4-0.
Miközben fél szemmel már mindenki az átigazolási időszakot lesi, volna még itt lejátszani való meccs. Kezdve mindjárt a mai Fulham elleni bajnokival. A múlt évben idegenben és az Anfielden is zakóval végződött az amolyan se íze, se bűze londoniak elleni találkozó, szóval baljós előjelben nincs hiány. Ha hozzátesszük, hogy a legutóbbi hat egymás elleni bajnokiból hármat mai ellenfeleink nyertek, akkor nagyon távolinak tűnik az az idegenbeli 5-2. Főleg, mivel az akkori csapatból nincs már itt sem Maxi, sem Kuyt… Igaz, abban a szezonban mi vertük el őket oda-vissza.
Hajtás után nézzük, hogyan lehet ebből győzelem.
Nem kértünk sokat, nem is kaptunk sokat: a tegnap esti Liverpool – Fulhamre nem lehet panaszunk abból a szempontból, hogy Kenny egy teljesen felforgatott kezdőt küldött pályára, ugyanakkor igenis bosszankodhatunk, hogy legalább egy döntetlenre nem futotta.
A jó öreg Woy lett az új angol manager, mi meg a Liverpool – Fulhamről szeretnénk beszélni? Esélytelen. Nem is ragozzuk túl ezt a ma esti mérkőzést, egy ilyen kaliberű hír mellett ez egyszerűen lehetetlen. Inkább mindenki röhögjön egy jóízűt, 20:45-től meg nézze meg a meccset, mert a Fulham ellen nem unatkoztunk az utóbbi időben.
A rasszistázós botrány után jön az újabb, Luis ugyanis a meccs után az őt csalózással cukkoló Fulham-szurkolóknak activityzte el a véleményét:
A tegnap esti mérkőzés – az eredménytől függetlenül – tökéletesen foglalta össze a Liverpool jelenlegi helyzetét, választ kaptunk a nagy Lucas-kérdésre is, igaz nem úgy és akkor, ahogy akartuk. Kiállítás, Reina elejtett labdája, egy kérdéses leshelyzet, két kapufa (a másodikért azért jár a respekt Downingnak), néhány egyéb, megkérdőjelezhető bírói döntés: egyszóval a szerencse sem volt velünk, de hiba lenne erre fogni. Fulham-Liverpool: 1-0.