Azt a false nine-os cudar mindenit, most aztán tényleg belekezdünk a tiki-takába. Eddig ment a bénázás, meg a nyafogás, hogy csatár így, csatár úgy, most odacsaptunk a problémázóknak: nincs csatár! A Liverpool a Premier League történetében először úgy fog a négy közé jutni, hogy egy nyamvadt befejezője sincs, az ehhez szükséges mászást pedig még ma megkezdi.
Kedves Arsenal-szurkolók! Természetesen együtt érzünk veletek, de egy kis képmutatós szurkálódást azért a biztonság kedvéért eleresztünk. Liverpool: Arsenal:
Szinte már kívülről tudjuk, mi hiányzik ebből a Liverpoolból: az ellenfél támadásait szűrő középpályás (nevezzük őt mondjuk Lucasnak), egy csatár, aki nemcsak felismeri azt a hálóval ellátott szerkezetet, hanem be is juttatja abba a labdát, és valami kreatív középpályás, aki tábornokként irányítja a 11 fős hadsereget (ő pedig legyen Charlie Adam 2.0).
Olyan sokváltozós egyenlet lett a Premier League, hogy már szinte nem lehet következtetéseket levonni egy-egy forduló eredményéből, ugyanakkor egy dolgot viszonylag bátran kijelenthetünk: a ma délutáni Liverpool – Arsenal eldöntheti – ha nem is a negyedik helyért folytatott versenyt, de azt mindenképp -, hogy a Liverpool részt vesz-e majd Bl-helyekért zajló küzdelemben.
Az Empire of the Kop tetten érte Wengert, amint épp egy klasszikus Hodgsonmasszázst igyekezett végrehajtani arcán. Nem sok fronton jelenthetjük ezt ki, de kedves Arséne, Roypapa…
Legyőztük az Arsenalt. Még a körülményeket figyelembe véve is jó ezt kimondani. Viszont továbbra sem tudjuk megérteni, miért ilyen kirakatcsapatot állított ki Kenny, miért csak Suarez képes nekünk meccset nyerni, vagy hogy Carroll miért csak egy járókeretes nyugger tempójával mozog. Három pont és egy szakajtónyi probléma – ezt hagyja maga után az Arsenal – Liverpool.
Az idejét sem tudom, mióta gyalulja idegeinket ez az Arsenal – Liverpool párosítás: láttunk itt már nyolcgólos vérfürdőt, drámai BL-meccseket, kiállításokat, 103. percben értékesített büntetőt – egyszóval mindent, amit egy rangadó produkálni képes. Mindent, kivéve egyet: liverpooli győzelmet. Hajtás után legyintünk, majd óvatosságra intünk, és egy kicsit beszélünk a Liverpool gondjairól.
Ez a szezon annyira nem volt vicces: az első felében zokogtunk, mint az ovis, aki a játszótéren leesett a mászókáról, aztán félidőben jött apa, és letörölte a könnyeinket, mi egy kicsit szipogtunk, és felszabadultan rohantunk vissza játszani a többi gyerek közé. De ez mind halál komoly volt. A játékot tekintve az első fele halál komolyan az évszázad legsötétebb félszezonja volt, a másik meg talán a legpozitívabb – mindenféle nevetés nélkül. Két jelenetet azért mégis kiemeltünk, mert ezek mellett nem lehetett elmenni egy jóízű kacaj nélkül.
Első hallásra talán kicsit furcsán hangzik, de ez az egy pont felért egy győzelemmel: egy csapat, ami az Arsenal ellen egy tizennyolc és egy tizenhét éves védővel áll ki, aminek kapitányát hordágyon viszik le, aminek legdrágább igazolása lebotorkál a pályáról fogja, és a 101. percben belövi az egyenlítő találatot – nos, ezekért a pillanatokért megéri focit nézni – de főleg a Liverpoolnak szurkolni.