Stewart Downinggal kapcsolatban valami nem stimmel: hétről hétre képtelen bármi maradandót is hozzátenni a Liverpool játékához, lecserélése mindig öröm. De miért? Pár hete Hendersont vettük elő, most ismét a Guardian Chalkboard-oltárához járulunk, hogy megfejtsük a nagy Downing-problémát.
Tegnap leginkább olyan érzésem volt, mintha a Liverpool egy tizennégy főre tervezett játékot próbálna megvalósítani tripla emberhátrányban: dúlt az end-to-end foci, mintha csak a Championshipben lennénk, a pálya úgy nézett ki, mint egy csatatér. Egy dolgot lehetett egyértelműen látni: az elszúrt taktikát. Azt mondtuk, hogy kínos lesz, ha nem sikerül legyőzni a Swansea-t. Hát a kínos bizony finom kifejezés. Liverpool-Swansea 0-0.
Még talán kicsit korai kijelenteni, de úgy tűnik, a Norwich elleni döntetlen – amivel kapcsolatban megígérem, hogy most veszem elő utoljára – megtört egy átkot: a Liverpool idegenben, egy gólos hátrányból állt fel a Stoke ellen, majd átlagos játékkal is verte a West Bromot. Hasonló rutinmunkát várunk a ma délutáni Liverpool – Swansea-től is: semmi menőzés, sallang, csak három rúgott és nulla kapott gól a kívánságunk.
Van egy hosszú listám arról, milyen – már-már kötelességnek tűnő – posztokat kell még megírnunk ahhoz, hogy teljes értékű Liverpool-blognak nevezhessük magunkat. Ma egy ilyen bejegyzést fogunk pótolni, méghozzá Sami Hyypiáról, akit ugyan nagyon keveset láthattam játszani, de azt a pár évet kincsként fogom őrizni. Hogy miért? Ha egy évtizedben van egy ilyen játékosunk, már boldogok lehetünk. Egy kötelességtudó finn Liverpoolban.
A csapat másnapos, Suarez megállíthatatlan, Gerrard már egészséges, van balbekkünk, Hendersonról nem derült ki semmi, kiszórjuk Poulsent, Aquilani harmadik olasz csapatát fogyasztja, Joe Cole a Lille-nél kezd új életet, Carroll ismét gólt szerez, összefüggés van a bemutatás és a Chelsea-be igazolás közt, győzünk végre az Emiratesben, a golfütő hazatér, az Everton-drukkerek pedig kritikán aluliak. Liverpool. Egy hónap. Egy kép.
Közvetlenül azelőtt így nyomta a Kop, hogy rászokott a You’ll Never Walk Alone-ra. Ilyen tényleg nincs máshol, Merseyside.
Roy Hodgsonnal ezt a meccset elvesztettük volna, mert nem elég, hogy a mi padunkat és csapatunkat az öreg elviselhetetlen terhe nyomta volna, de ugyanez a hatalmas fék felszabadult volna a másik oldalról. A viccet félretéve szerencsénk volt, mert korán vezetést szereztünk, utána pedig a csapatnak fekvő játékot játszhattunk, és szerencsénk volt, hogy ezúttal nem bosszulta meg magát az a rengeteg elbénázott helyzet, amely ezeken a meccseken mindig iszonyatmódon szokott büntetni.
A világ második legnagyobb igazsátalansága lett volna az, ha tegnap este továbbjut a Stoke (első helyen a szombati döntetlen áll): a Liverpool jobb volt, a Stoke szerencsésebb – egy ideig. A helyzetkihasználásunk továbbra sem túl parádés, de ezt jól ellensúlyozta Suarez, aki a kellő pillanatban előrántotta végtelen mély cilinderéből élete első liverpooli dupláját. Stoke-Liverpool: 1-2.
Stoke City – Liverpool, két hónapon belül már másodszor: vendéglátóink öles léptekkel haladnak az Európa Ligában, így elképzelhető, hogy a Carling Cup egyre inkább csak egy nyűg Tony Pulisék nyakában. Ellentétben velük, mi minden fordulóval jobban óhajtjuk a trófeát. Fair üzletnek tűnik tehát a Liverpool győzelme, a Stoke azonban nem fogja könnyen adni. Vajon beindul ma a Kenny által emlegetett szekér?