A vasárnap délutáni meccsen a legfőbb feladat az lesz, hogy legyőzzük önmagunkat, kikecmeregjünk az elmúlt néhány meccses gödörből, valamint lehetőség szerint játszunk egy jó meccset.
Annyira rossz rendre ugyanazt átélni. Annyira rossz újra és újra végignézni a Liverpoolt, amint veszélyes helyzetek garmadáját hagyja ki, és ahogy kihagyhatatlannak tűnőkből is mellé gurít meccsenként párat. Annyira rossz nézni, ahogy a harcedzett védőink néhány perces leblokkolásából többször több gólt kap a csapat. Annyira rossz a karba tett kezű Rodgerst, a fáradt és kicsit hitehagyott Suarezt, a nagyon fáradt és nagyon hitehagyott Gerrardot bámulni a képernyőn hétről hétre. Annyira rossz állandóan késleltetni a verdiktet új edző és új igazolások felett. Annyira rossz félve nézni a védekező középpályára, és annyira rossz folyamatosan csóválni a fejet, amikor kikerül a szélre a labda. Annyira rossz nézni, ahogyan pár év alatt kiment az a spiritusz a Liverpoolból, ami miatt megszerettük. Annyira rossz azt érezni, hogy mindig csak az indokolatlan optimizmusunkban, meg a „Hosszútávon beérik!” dumákban bízhatunk, lassacskán három éve.
A nagy csapatok (definíció: a keret alapján nyerhetnek kupákat és szerepelhetnek elöl a bajnokságukban, plusz töri) szezonjában van egy pont a tél vége – tavasz eleje környékén, amikor egyik pillanatról a másikra kirajzolódnak az idény sikerességének a keretei. Amikor már nincsenek „várjunk amíg!” pontok, hanem kitűnik néhány meccs a naptárból, melyek kimenetelei nagyrészt el is döntik az éves siker vagy sikertelenség kérdését. Kedvelt Mersey menti egyesületünk számára viszonylag korán és elég húsba vágóan jött idén ez a pillanat. A hőn áhított visszajutás a BL-be a West Brom zakóval gyakorlatilag elúszott, az angol kupákból pár kellemes kör után sima kiesések jöttek, miközben a bajnokságban az eredményességet tekintve ugyanaz a küszködés megy, mint 12 hónappal ezelőtt. Egy mentőöv maradt a Rodgers csapat számára, mégpedig az Európa Liga – ott pedig elsőként a Zenit.
Egy büntetőt nem lehet kivédeni, csak rosszul lehet rúgni. Egy Liverpool – WBA-n nem nyerhet az Albion, maximum a Liverpool verheti meg magát. Chuck Norris nem lesz vizes, a víz lesz Chuck Norrisos.
Egy ilyen meccsnek nem szabadna megtörténnie, de mégis, időnként előfordul minden csapattal, csak velünk valahogy gyakrabban. A nép ilyenkor azt szereti hallani, ahogy a véres fejcsonkok nagyot koppannak az igazgatósági iroda laminált parkettáján, szereti hallani, hogy kedd reggel 8-kor már rég pakolja össze irodai holmiját a felelős, 9-re pedig már a portás se emlékszik rá, ki is lehetett ő. Na pont ezt az embert keressük most.
Ma este lesz a harmadik találkozó az idei szezonban volt másodedzőnk csapata ellen. Egyben lehetőség, hogy másodszor is visszavágjunk a kellemetlen augusztusi vereségért. Erre kiváló lehetőség mutatkozik a Premier League legrosszabb formában levő csapata ellen. 
A vasárnapi City – Pool annak a döntetlennek volt a prototípusa, amit előzetesen simán aláírtunk volna, a meccs képe alapján viszont dühítő az, hogy nem nyertünk minimum egy góllal. Szép játék, sok lövés, dominancia és két megbüntetett védelmi kihagyás. Ismerős a sztori.
Négy nappal az Arsenal meccset követően egy ahhoz hasonló kihívás vár a Liverpoolra, amikor is az Oasis zenekar kedvenc csapatához látogat. Szerdán a meccs jellegéből adódóan megnézhettük hogyan áll fel a csapat erősebb ellenféllel szemben idegenben, a meccs kimeneteléből adódóan viszont maradtak kérdőjelek. Ezekre kaphatunk választ vasárnap az ellen a City ellen, ami idén is erős, de abszolút sebezhető.
Előre látom, hogy meg fogom kapni a már egyébként is rám süthető túlzott optimista jelzőt, de egy Arsenal ellen idegenben elért 2-2 számomra egyszerűen nem hangzik rosszul. Persze bosszantó, hogy 0-2-ről állt fel az ellen egy 2 perces kis rövidzárlat alatt, de egyrészt az Arsenal az egy pontra minden bénázása ellenére is rászolgált (még talán többre is), másrészt a meccs előtt sokan sima vereséggel számoltak, a legpesszimistábbak (=Mel) például 2-3 gólos mínusszal. Ehhez képest most még ők is örülhetnek.
A 2008-2009-es tél. A Tottenham fogadja a Fulhamet. Egy laza kis derbi a 6. és a 7. helyezett közt. Ülök az Eurosport 2 előtt, és inkább kinyomom a tévét. Nem nagy csapatok ezek, minek nézzem meg a meccsüket, úgyse nyernek semmit, úgyse lehet akadály egyik csapat sem az én Liverpoolomnak. Nem félek egy olyan csapattól, aki egy fél szezon után is csak egy hetedik helyre képes, minek vesztegessem magam egy a meccsért? Időpocsékolás. Ha szerda van, inkább benyomom a Dr. House-t. Lehet, hogy jól eljátszanak majd ők ketten, de könyörgöm, kit érdekel ez a meccs? Egy lesajnált kis derbi két olyan csapat közt, akik az UEFA-kupáért még mehetnek, de esélyük sincs sokkal előrébb végezni. Jobb lesz az a House.