vörösfonat
Az FA kupa szépsége, hogy rendszeresen a kisebb csapatok jutnak tovább a nagyobb csapatok ellen. Persze amikor a kisebb csapat a Liverpoolt győzi le akkor az rendkívül idegesítő tud lenni, főleg ha a kis csapat a harmadosztályban a kiesés elől menekül. 
Amikor elkezdtem összeszedni a gondolataim a meccsel kapcsolatban, képtelen voltam kiűzni a Mansfield elleni parádét a fejemből. Kegyetlen unalmasan induló, majd a végén körömrágóssá váló, de összességében ritka gyenge teljesítmény volt az a részünkről, olyannyira gyenge, hogy ezek után a Sport 2 is csak azért adja most nekünk ezt a meccset, mert nincs másik az idősávban. A terhelő bizonyítékok ismeretében komoly hiba volna azt feltételezni, hogy egy kellemes vasárnap estének nézünk elébe, ez a meccs inkább az essünk már túl rajta címke alatt fut már most is, pár év múlva pedig már a méltán elfeledett meccsek sorát gyarapíthatja.
A fagyos januárban felforrósodott fiatal vs. tapasztalt átigazolás-politikai vita hevében joggal érezhetjük azt a fejünkben átsuhanó gondolatot, miszerint a játékosok, az edző és a tulajdonosok nem látják a fától az erdőt. A bizonyított, korban lévő sztárok és a nagy potenciállal rendelkező, törvényesen éppen csak inni tudó srácok mellett ugyanis megfeledkeznek azokról a harcedzett ex-vörös veteránokról, akiknek máig a Liverpoolért dobog a szíve és viszont, és akiket diszkont áron vásárolhatnának vissza azért, hogy azonnal Gary McAllister a négyzetennyi hatást mérhessenek a klubra. Cikkünkben összegyűjtöttük azt az öt játékost, akit a legszívesebben látnánk kifutni a pályára február 1-től. Újra. Együtt.
Wesley Sneijder vasárnap este megegyezett a Galatasaray-jal, így pont került az Interből való eligazolási sztorijának a végére, amelybe a Liverpool is erősen bevonódott. A nem jövetelével kapcsolatban megoszlanak a vélemények, a nagy sajnálkozásoktól a „Megúsztuk a következő Joe Cole-t!”-ig sokféle gondolat cikázik az éterben, mi viszont egy másik, aggasztóbb jelenség miatt vagyunk nyugtalanok. A Sneijder-saga kapcsán ugyanis látványosan nekiment az öltöző a menedzsmentnek a csapatkapitány vezérletével, az ilyen sajtótusáknak pedig sosincs jó vége.
Mikor Henderson belőtte azt az irdatlan bombát, elgondolkodtam, hogy igazán érik már egy Hendo-poszt, esetleg egy Hendo-Downing közös poszt, de az élet felülírta a számításaim, mert nem ők voltak, akik megnyerték ezt a meccset. Ezen a meccsen a Liverpool kollektíven, csapatként döngölte a földbe szerencsétlen Norwich-ot. A meccs emberének kiválasztása lehetetlen feladat, de még a meccs leggyengébbjének járó botütéseket se tudnám senkinek se odaadni. Ezt egyszerűen jó volt ezt nézni.
Manchesteri duplával és Arsenallal tüzdelt hónapunk legnyugisabb pontjának ígérkezik a Norwich elleni otthoni meccsünk. Suarez mesterhármasos csapata ahhoz a Liverpoolhoz látogat, amely néhány betlis félidőt leszámítva jól játszik a télen, és amely szezonjában éppen új időszak kezdődik a keret két csatárnyi bővülésével. Megnyugtató győzelmet és eredményes támadósori sakkozást várunk a szombat délutántól.
A Liverpool rafkós rendszergazda módjára megkezdett órákban számlázta ki a United elleni meccsét. Egy órán keresztül semmit sem csinált, majd a következő egységben gyorsan megrázta magát és megmutatta, hogy ért a szakmájához, majd végül a bő kilencvenedik percnél feltette a kezét, hogy ő most ezzel a géppel ennyit tudott tenni. A végeredmény egy 2:1-es vereség az elmúlt évek legszínvonaltalanabb Manchester – Liverpoolján.
Egyszerűen imádom ezt a párosítást. Imádom, hogy évente kétszer, néha háromszor van egy nap, amikor van egy meccs, ami minden mást elhomályosít. Lehet egy napon az Arsenal-City-vel, felőlem akár a Classiconak hívott Oscar-gálát is lehet egy időben tartani a meccsel, számomra nem kérdés, hogy melyik a nap legfontosabb eseménye, hogy melyik egy igazi klasszikus. Ez csak a Liverpool – United következő fejezete lehet.
Ahány ország, annyi különböző szurkolói kultúra. Az afrikaiak vuvuzeláznak, a törökök a stadiont gyújtják fel, az olaszok zászlóerdőt állítanak, az angolok meg a fentiek stadionból való kitiltása miatt egyszerűen csak énekelnek. De azt mindenkinél jobban. A Liverpool-szurkolók pedig az összes többi angol csapatnál egyértelműen jobban, sokszínűbben, és főleg, mindenkinél sokkal többet énekelnek.
Kicsit hiánypótló is ez a bejegyzés, hiszen ebben a témában egyedül donnelly, nem éppen mai bejegyzését tudnám csak felemlíteni, valamint audrey-nak a bemutatkozó posztját, szóval kicsit hiányosak vagyunk ezen a téren, pedig a Liverpool-t nem (csak) a történelme tette azzá, ami, hanem a szurkolói, és a szurkolás legnyilvánvalóbb kifejeződése, az éneklés.
A hiánypótláson túl ez a poszt egy kicsit felvezetésként is szolgál a United elleni meccsre, hogy legyen mit üvölteni vasárnap együtt a Magyarban, vagy otthon a tévé előtt. Hosszú lesz.