A Liverpoolt láttuk tegnap. Nem a Liverpoolt, hanem A Liverpoolt. A csapatot, nem tizenegy játékost néhány éneklő szurkolóval, nem régi meg új igazolásokat, lelkes, meg kevésbé lelkes arcokat, hanem azt, ami erejétől függetlenül bárkit és bármit darabokra szed, ha akar, azt amire igazán büszkék vagyunk. Hogy bejutottunk a Carling Cup döntőjébe? Ez szinte mellékes. Liverpool – Manchester City 2-2.
Balotelli, Kompany, Yaya Touré, és Kolo Touré versus Jay Spearing, Lucas és Suárez a ma esti “Pótold kulcsjátékosaidat okosan”-játék főszereplői, két vállalkozókedvű résztvevőnk pedig Roberto Mancini és Kenny Dalglish. A tréfát félretéve azonban halálos komolysággal kérjük a keretünktől: ne. Itt a célegyenesben már ne. Ne miattuk, hanem miattunk.
Szederbokor keresett meg minket azzal, hogy egy órányi BKV-zás után összeállt a fejében egy nagy Kuyt-poszt, amit megosztana a nagyérdeművel, íme:
A tavalyi év házi gólkirályának vajon az utolsó valamirevaló szezonja zárult le tavaly tavasszal? Vajon formába tud lendülni még valaha Kuyt? Hasznos tagja vajon a csapatnak? Kell ő ide? Vajon a cirka 12 milliós árából már csak veszíteni fog, ezért most kéne őt eladni? Kell nekünk egy kiöregedő, amolyan unsung hero?
…mert nagyon mást nem tehetünk. Már-már múltidéző jellege volt ennek a tegnapi mérkőzésnek, ahol gyakorlatilag az utolsó bedobásig minden szánnivalóan rossz volt: rossz egyéni teljesítmények, rossz taktika, rossz összjáték, pontatlanság, és hajmeresztő megoldások valami olyan sorozata, amivel még minket is meg tudott lepni a Liverpool (pedig láttunk már ezt-azt). Ami viszont pozitívum… ja nem, ilyen nem volt.
Kevés olyan csapat van, aki még nálunk is jobban szégyellheti magát a hazai eredményei miatt, de a Bolton speciel köztük van: brutális egy győzelem, egy döntetlen, tíz vereséges mérlegük láttán még mi is elismerően csettintünk. Ha Ngog épp nem lesz ihletett formában, nem kell félnünk tőlük – saját magunktól annál inkább.
315 – ezzel együtt ennyi bejegyzést írtunk már. De vajon elárul-e bármit ez a szám? Mond-e valamit a látogatottságunkról, a posztok minőségéről, vagy épp a kommentek milyenségéről? Nagyon hasonló kérdéseket tehetünk fel a focit körülvevő adatokkal és statisztikákkal szemben is. Az emberek négy csoportja különíthető el ezekkel kapcsolatban: az utálkozók, a szkeptikusok, azok, akik nem értik a lényegét, és azok, akik halálosan komolyan veszik. Én ez utóbbiba tartozom. A keddi poszt után pragmatikusabb hangot ütünk meg.
Mivel az Adidasnak a klub szponzorálása nem ért meg annyit, amennyit kértünk tőlük (állítólag nem vagyunk annyira jók), hagytuk őket, és az amerikai Warriorral kötöttünk…
Már hosszú ideje kész volt ez a poszt, csupán a megfelelő alkalomra vártam vele, amit el is hozott a Stoke elleni, kissé lelombozó szombati döntetlen. Nehéz egy ilyen savanyú eredmény után azt mondani, hogy nyugalom, rendben van itt minden. A most következő bejegyzés nem arra keresi a választ, hogy miért rossz a helyzetkihasználásunk, sem arra, hogy kit kellene venni, vagy épp eladni. Sőt, nem is keres választ. Csak kijelenti: nyugalom, rendben van itt minden.
Az a helyzet, hogy váratlanul talán csak a meccs unalmassága ért minket, ezt leszámítva azonban pontosan az történt, mint mindig. A Stoke fegyelmezetten visszazárt, a Liverpool pedig fölénye ellenére képtelen volt akár egyszer is veszélyeztetni. Liverpool – Stoke 0-0.