In Memoria e Amicizia

vörösfonat
In Memoria e Amicizia

Legutóbb Scouser azt állapította meg a Liverpool pénzügyei kapcsán , hogy „Nem vagyunk nagycsapat”. Ezt a képet szeretném most egy kicsit árnyalni, mélyíteni kis kitekintéssel a PL top csapatainak elmúlt néhány gazdasági évének alakulásával. A poszt kettős célt szolgál, így apropóját is két dolog adja: 1 kicsit előremenve az évértékelőknek és előretekintve a következő szezonnak, szeretném, ha a BL helyekért folytatott verseny gazdasági hátteréről tisztább képünk lenne. 2 közelít az átigazolási időszak, mikor repkednek a nevek a hozzájuk kapcsolódó fontmilliókkal. A szurkoló meg nekiáll vérmérsékletétől függően aggódni, álmodozni, hogy mi fog történni. Szeretném, ha egy kicsit tisztábban, reálisabban látnánk a valós lehetőségeinket. Szeretném leszögezni, hogy nem vagyok gazdasági szakember, csak egy egyszerű szurkoló, így a poszt első része nem születhetett volna meg a thisisanfield.com-on megjelent 3 részes 1 2 3 sorozat és a theliverpoolword kiváló cikke, a swissramble, valamint macca segítsége nélkül.
A tegnapi QPR elleni meccs volt a szezon utolsó meccse – amit egyébként megnyertünk -, de ez igazából senkit sem érdekelt. A PL idényt, melyben 8 szezonnál több pontot szereztünk. 9 ponttal növelve a tavalyi pontszámot, a szezont, melyben 71 gólt szereztünk (ennél csak egyszer sikerült többet), de ezt inkább meghagyom a szezont értékelőknek. A tegnapi nap Mr. Liverpool, Mr. Scouser, Mr. 23, azaz James Lee Duncan Carragher búcsúztatásáról szólt.
Vagy legalábbis we all dreamt. Őszintén szólva nagyon nem akartam én írni sem ezt a beharangot, sem az összefoglalót, mert hülye kis pisisnek érzem magam ahhoz, hogy Carra személye, és úgy en bloc pályafutása előtt én emlékezzek meg. Nekem az első, igazolható emlékeim vannak ’96-ból, neki meg egy FA Youth Cupja, meg az első profi szerződése. Hát ki vagyok én, hogy értelmesen össze tudnám foglalni az ő pályafutását? Nyilvánvalóan senki. Ennek megfelelően nem ez lesz, csak ilyen kamu beharang, mert a QPR szezonvégi formája annyi említést sem ér, mint a szerkesztőségünk teljesítménye (már nagyon szégyenlem magam, hogy heti két posztunk van összesen, hiába tudom, hogy mindenki mennyire leterhelt az életben.) Annyit még hozzátennék bevezetőek, hogy egy jó, olvasmányos vendégposztot ezer örömmel fogadunk, aki érez magában energiát, a Fonat Facebookján kezdjen velünk levelezésbe.
Az elmúlt évek menetrendszerűen visszatérő frusztrációja egy Liverpool szurkoló számára, hogy amint beköszönt a jó idő, tét nélküli ligameccseket kell néznie hétvégenként. Ilyenkor jobb híján olyan önbizalmi sebtapaszokban tudunk bízni, mint néhány biztató meccs egy-egy fiataltól, vagy klasszis teljesítmény egy meghatározó játékostól. E kettőnek a hibridjét hozta össze Daniel Sturridge a Fulham ellen, amitől egy picit jobban érezhetjük magunkat a vörös bőrünkben pár napig. Ennél se többről, se kevesebbről nem szólt ez a meccs.

Azért kezdem ezzel a nagy kék rondasággal a piros hátterű blogon, mert talán ez volt ma az egyetlen igazi derbi-momentum. Még a bőven inkompetens digis kommentátornak is feltűnt, hogy jé, füst nem nagyon szokott lenni Angliában, és tényleg, ugyanis a klubok kizárogatják a saját szurkolóikat már lelátón való birtoklásért is. Nem tudom mi a pontos szabályozás, de az Evertonosok nem punciztak, és képesek voltak az egyetlen igazán derbis megmozdulást hozni idegenben. Persze Fellaini is igyekezett, de van különbség gyökérség és derbizés közt, bár hozzá ez még láthatóan nem jutott el.
A Liverpooli derby híres a hatalmas tempóról, a kőkemény küzdelemről, a brutális belemenésekről és a repkedő piros lapokról. A mostani találkozó sem lesz kivétel, hiszen ez teljesen független attól, hogy az adott évben, hogyan szerepelnek a csapatok, hol állnak éppen a táblázaton. Mondhatja mindkét menedzser, hogy nem arról fog szólni a találkozó, hogy ki végez, ki előtt a tabellán, de tudjuk, hogy ez nem igaz. Legalábbis a szurkolóknál és kifejezetten a Liverpoolban élő szurkolóknál nem igaz. Tudjuk, hogy Liverpoolban családok, baráti társaságok, munkahelyek megosztottak a két csapat között, így a városi derby győztese megnyeri magának a jogot, hogy az ellentáborba tartozó családtagot, barátot, kollégát az eredménnyel cukkolja a következő találkozóig. 3 fordulóval a bajnokság vége előtt mikor 5 pont a különbség a két csapat között, bizony ennél többről van szó. Ha a Liverpool nem nyer, akkor az Everton egymást követően a második évben végez előttünk (1937-óta nem volt erre példa) és ez nem csak a következő évben, de még évekig beszédtéma lesz kellemes kocsmázások, családi összejövetelek alkalmával. Ezzel a bevezetéssel sikerült lefedni a kötelező kliséket.
A munka ünnepére egy kis újdonsággal készültünk (tisztelegve a TomkinsTimes előtt): reményeink szerint állandó „rovatot” indítunk, Körkérdés címmel. Az ilyen posztokban egy-egy aktuális, minket sokakat foglalkoztató vagy egyszerűen csak érdekes események, jelenségekről kérjük a Fonat régóta és aktívan kommentelő olvasóinak a véleményét. Igyekszünk majd rotálni a válaszadókat, de a felkérést teljesen objektív szubjektív alapon zajlik. Első közös posztunk témája: mit is kezdjen a klub vitán felül legjobb, legértékesebb játékosával, aki vitán felül a klub legbalhésabb arca is.
(Megjegyzés: a Körkérdés első témája jóval a harapásos sztori előtt ötlött fel bennünk, és több írás is még az ominózus eset előtt készült.)
Akkor el kell adnunk Suárezt?