Vagy legalábbis we all dreamt. Őszintén szólva nagyon nem akartam én írni sem ezt a beharangot, sem az összefoglalót, mert hülye kis pisisnek érzem magam ahhoz, hogy Carra személye, és úgy en bloc pályafutása előtt én emlékezzek meg. Nekem az első, igazolható emlékeim vannak ’96-ból, neki meg egy FA Youth Cupja, meg az első profi szerződése. Hát ki vagyok én, hogy értelmesen össze tudnám foglalni az ő pályafutását? Nyilvánvalóan senki. Ennek megfelelően nem ez lesz, csak ilyen kamu beharang, mert a QPR szezonvégi formája annyi említést sem ér, mint a szerkesztőségünk teljesítménye (már nagyon szégyenlem magam, hogy heti két posztunk van összesen, hiába tudom, hogy mindenki mennyire leterhelt az életben.) Annyit még hozzátennék bevezetőek, hogy egy jó, olvasmányos vendégposztot ezer örömmel fogadunk, aki érez magában energiát, a Fonat Facebookján kezdjen velünk levelezésbe.
Az elmúlt évek menetrendszerűen visszatérő frusztrációja egy Liverpool szurkoló számára, hogy amint beköszönt a jó idő, tét nélküli ligameccseket kell néznie hétvégenként. Ilyenkor jobb híján olyan önbizalmi sebtapaszokban tudunk bízni, mint néhány biztató meccs egy-egy fiataltól, vagy klasszis teljesítmény egy meghatározó játékostól. E kettőnek a hibridjét hozta össze Daniel Sturridge a Fulham ellen, amitől egy picit jobban érezhetjük magunkat a vörös bőrünkben pár napig. Ennél se többről, se kevesebbről nem szólt ez a meccs.
Azért kezdem ezzel a nagy kék rondasággal a piros hátterű blogon, mert talán ez volt ma az egyetlen igazi derbi-momentum. Még a bőven inkompetens digis kommentátornak is feltűnt, hogy jé, füst nem nagyon szokott lenni Angliában, és tényleg, ugyanis a klubok kizárogatják a saját szurkolóikat már lelátón való birtoklásért is. Nem tudom mi a pontos szabályozás, de az Evertonosok nem punciztak, és képesek voltak az egyetlen igazán derbis megmozdulást hozni idegenben. Persze Fellaini is igyekezett, de van különbség gyökérség és derbizés közt, bár hozzá ez még láthatóan nem jutott el.
A Liverpooli derby híres a hatalmas tempóról, a kőkemény küzdelemről, a brutális belemenésekről és a repkedő piros lapokról. A mostani találkozó sem lesz kivétel, hiszen ez teljesen független attól, hogy az adott évben, hogyan szerepelnek a csapatok, hol állnak éppen a táblázaton. Mondhatja mindkét menedzser, hogy nem arról fog szólni a találkozó, hogy ki végez, ki előtt a tabellán, de tudjuk, hogy ez nem igaz. Legalábbis a szurkolóknál és kifejezetten a Liverpoolban élő szurkolóknál nem igaz. Tudjuk, hogy Liverpoolban családok, baráti társaságok, munkahelyek megosztottak a két csapat között, így a városi derby győztese megnyeri magának a jogot, hogy az ellentáborba tartozó családtagot, barátot, kollégát az eredménnyel cukkolja a következő találkozóig. 3 fordulóval a bajnokság vége előtt mikor 5 pont a különbség a két csapat között, bizony ennél többről van szó. Ha a Liverpool nem nyer, akkor az Everton egymást követően a második évben végez előttünk (1937-óta nem volt erre példa) és ez nem csak a következő évben, de még évekig beszédtéma lesz kellemes kocsmázások, családi összejövetelek alkalmával. Ezzel a bevezetéssel sikerült lefedni a kötelező kliséket.
Valami elképesztően nagy baj van Newcastle-ben. Eleve a 34 forduló utáni 37 pont gyanús volt a meccs előtt,, meg a Sunderland elleni hazai 0-3 is feltűnő, de mivel nem nézek nagy rendszerességgel szarka meccseket, engem totálisan ledöbbentett, hogy hogy jutott idáig a Newcastle? Nyilván szerepe van benne a (physioroom szerint) 8 sérültnek, ebben pedig az EL okozta kettős terhelésnek, de hogyan jutott el a tavalyi szezont 5. helyen záró csapat a kiesőzóna határára egy év alatt? A választ nem én fogom megadni, a Newcastle-blogon biztosan el tudnák magyarázni nekem az okokat, de legalábbis érdekes ez az egész szituáció, aminek árnyékában gyakorlatilag semmit nem tudtunk meg a poszt-Suárez időszakról, és a várható fejleményekről.
A héten Suárez infantilis viselkedése miatti eltiltása és annak eltúlzott mértéke határozta meg a beszédtémát. Tegnap kiderült, hogy sem a klub, sem Suárez nem fellebbez, így hosszas viták után az eltiltás témáját kicsit félretehetjük és elkezdhetünk foglalkozni annak hatásaival. Azt még nem lehet tudni pontosan, hogy a nyáron várható megy/nem megy pletyka/híráradatra milyen hatással bír az eset, de annyi biztos, hogy ebből a szempontból nem lesz unalmas a nyár. Még nem tudni, hogy csak rövid távra – értsd az eltiltás idejére – vagy távozás esetén hosszabb időre (remélem, nem így lesz), de megoldást kell találni játékunkat leginkább meghatározó játékos hiányára. Ez pedig nem egyszerű. Suárez, amilyen ösztönös zseni, egyik időtávlatban gondolkodva sem pótolható egyszerűen csak egy emberrel. Minimum 2-3 játékos kell a pótlásához.
A több oldalról is emocionális felvezetéssel induló Liverpool – Chelsea sok feszültséget és kevés jó játékot hozott, a nap végén pedig a vörös tábor örülhetett jobban. Suarez nem játszott jól de gól-gólpassz-balhéval triplázott, azaz hozta magát, ahogy a meccs izgalma is felnőtt végül az elvárásokhoz – igaz sajnos nem elsősorban a foci miatt fogunk emlékezni erre a délutánra.
Az elmúlt két találkozón a srácok láthatóan nem találták meg a személyes motivációjukat, nem tudtak rákoncentrálni eléggé a meccsekre. A tény, hogy már nem sok minden maradt amiért lehet küzdeni a szezonban, valamint a nem túlságosan lázba hozó ellenfelek koncentrációhiányhoz vezettek, ami a kapu előtti produkcióra rányomta bélyegét. A meccsre a motivációhiány nem lehet jellemző és nem is lesz elfogadható. A főszereplők közül sokaknak lesz személyes elszámolni valója. Rafa első Anfieldi látogatása különleges lesz nem csak az ő, és nem csak a szurkolók számára, de a volt játékosai számára is, akik közül elég sokan még ma is a csapat meghatározó alakjai. Az extra ösztönzést meg lesz a találkozón, az biztos.