Lehet, hogy túl racionális vagyok, és nem jól fogom meg a szurkolás érzelmi voltát, de elgondolkodtam, hogy mégis miért Rodgerst rakná mindenki a kínpadra az olyan meccsek után, mint a WBA elleni, és miért Suárezt, Sturridge-ot, Gerrardot, és a többieket cipelik a pajzsukon körbe az emberek egy olyan meccs után mint a mai. Pedig a két meccs nagyon hasonló volt egymáshoz, és Rodgers ugyanúgy nem befolyásolta a hétfői végkimenetelét, mint a maiét, mégis, egy -2 után ő az, akit a pokol mélyére küldenek, +5 után meg csak a játékosok mennek a mennybe.
Tegyük rendbe a dolgokat.
Előre látom, hogy meg fogom kapni a már egyébként is rám süthető túlzott optimista jelzőt, de egy Arsenal ellen idegenben elért 2-2 számomra egyszerűen nem hangzik rosszul. Persze bosszantó, hogy 0-2-ről állt fel az ellen egy 2 perces kis rövidzárlat alatt, de egyrészt az Arsenal az egy pontra minden bénázása ellenére is rászolgált (még talán többre is), másrészt a meccs előtt sokan sima vereséggel számoltak, a legpesszimistábbak (=Mel) például 2-3 gólos mínusszal. Ehhez képest most még ők is örülhetnek.
Mikor Henderson belőtte azt az irdatlan bombát, elgondolkodtam, hogy igazán érik már egy Hendo-poszt, esetleg egy Hendo-Downing közös poszt, de az élet felülírta a számításaim, mert nem ők voltak, akik megnyerték ezt a meccset. Ezen a meccsen a Liverpool kollektíven, csapatként döngölte a földbe szerencsétlen Norwich-ot. A meccs emberének kiválasztása lehetetlen feladat, de még a meccs leggyengébbjének járó botütéseket se tudnám senkinek se odaadni. Ezt egyszerűen jó volt ezt nézni.