Két ponttal még mindig jobbak vagyunk, mint tavaly, de a két szezont összehasonlítva kijelenhetjük, ennél azért többet vártunk. Egy peches és egy súlyos vereség után a Wolverhampton Wanderers ellen küldheti csatába King Kenny azt a tizenegyet, amit az elmúlt három éjszakán, a plafont bámulva kigondolt. Hajtás után megfutjuk a kötelező köröket és mi is kicsit merengünk a keret összeállításán.
Már ott gyanús volt ez a délután, hogy nem sikerült életre lehelni a Magyar Söröző Digisport+-át. Folytatódott azzal, hogy lemaradtunk az első pár percről. Aztán rájöttünk, hogy kálváriánk első két állomása baráti ölelés volt ahhoz képest, ami ezután következett. Hajtás után nem is tudom mit csinálunk… Valahogy megpróbálunk magunkhoz térni.
Ez a londoni kirándulás valahogy mindig egy 2-1-es hazai sikerrel ér véget, azonban idén már sikerült megtörni az Emirates-hoodoot, hasonlót várunk a Spurs otthonában is. A Tottenhammel pedig még személyes elintéznivalóm is akad: képesek voltak beleköpni tavaly májusi látogatásom levesébe, amit egyhamar nem fogok nekik elfelejteni. Öt kérdés a Spurs-Liverpool elé.
Nem tudunk mást tenni, széttárjuk a karunk. 59%-os labdabirtoklás, 20 lövés, köztük 11 kaput eltaláló, 12 szöglet, egy szakajtónyi ziccer és nulla pont. Ez a mai nap mérlege, és nevezhetjük magunkat pechesnek (amúgy teljesen jogosan), vagy ordítozhatunk a bíróval (amúgy teljesen jogosan), de aki BL-t akar, annak bizony be kell húznia az ilyen meccseket is. És akkor esetleg ott lehetünk a nagyfiúk közt.
Két hét koplalás után onnan folytatjuk, ahol abbahagytuk: győzelemszagot szimatolunk a Britannia Stadium körül, amire egyébként semmi komolyabb indokunk sincs azt leszámítva, hogy a Liverpool még egyszer sem hozott el innen három pontot a Premier League történetében (mondjuk elég sokáig bujkáltak előlünk a alsóbb osztályokban). 1-0, mert a nagyfiúk a Stoke-ot is verik.
Amikor egyszerre helyére kattan az összes fogaskerék, ilyen csodálatos szörnyeteggé válik a Liverpool: például Luis Suarezt legszívesebben átölelnénk, és megköszönnénk neki, hogy van. Vagy odarohannánk kezet fogni Dirk Kuythöz, amiért olyan, amilyen. És a végén természetesen nem tehetnénk mást, mint fejet hajtunk King Kenny előtt. Na ezért szeretjük ezt a klubot. Liverpool – Bolton: 3-1.
Ilyen barátságos szezonrajtot már rég nem sikerült kifognunk: a Sunderland hazai pályán, egy legyengült Arsenal az Emiratesben, az Exeter City és most egy Bolton egyaránt kitűnő lehetőséget biztosítottak, és biztosítanak, hogy mire elindul az igazi darálás, összeálljon egy kész Liverpool. A Bolton amúgy is imád tőlünk kikapni, mi pedig nem szeretnénk nekik (sem) csalódást okozni. Győzelmet várunk, és – ha csak pár percre is, de – látványos játékot.
Legyőztük az Arsenalt. Még a körülményeket figyelembe véve is jó ezt kimondani. Viszont továbbra sem tudjuk megérteni, miért ilyen kirakatcsapatot állított ki Kenny, miért csak Suarez képes nekünk meccset nyerni, vagy hogy Carroll miért csak egy járókeretes nyugger tempójával mozog. Három pont és egy szakajtónyi probléma – ezt hagyja maga után az Arsenal – Liverpool.
Az idejét sem tudom, mióta gyalulja idegeinket ez az Arsenal – Liverpool párosítás: láttunk itt már nyolcgólos vérfürdőt, drámai BL-meccseket, kiállításokat, 103. percben értékesített büntetőt – egyszóval mindent, amit egy rangadó produkálni képes. Mindent, kivéve egyet: liverpooli győzelmet. Hajtás után legyintünk, majd óvatosságra intünk, és egy kicsit beszélünk a Liverpool gondjairól.