Még minket is meglepett az a parádés játék, amivel a Liverpool végre megszerezte idénybeli első győzelmét: fiatalos lendület, látványos összjáték és mindent elsöprő labdabirtoklási fölény: Rodgers és mi, szurkolók is büszkék lehettünk a csapatra.
Hillsborough olyan, mint egy gát mögé szorított folyó: 23 évig tartotta vas és beton erőszakos szorítása, hogy aztán minden korábbinál nagyobb erővel robbanjon szét, fröcskölve, autónagyságú betondarabokat dobálva. Elsöprő erővel vitt el minden igazságtalanságot, ami az útjába állt – és mi nagyon reméljük, hogy a megtisztulás nemcsak a hazugságot mosta el, de egy új alapokra helyezett Liverpool versus United éra közeledtét is jelzi.
A Manchester City elleni bajnoki után ismét csak egy karnyújtásnyira volt a győzelem, de amíg a Liverpool alapvető problémái nem oldódnak meg legalább részben, a három pont nem fog összejönni – nagyjából így foglalható össze egy mondatban a tegnap este, amelyen végre sikerült akciógólt és egy újabb pontot szereznünk. Bár a játékunk továbbra is szörnyű.
Ez a hét már mindenképp a győzelemé, akár egy Sunderland elleni zakót is le tudnánk nyelni. Akár, mert azért így szeptember közepe felé megnéznénk már azt is, milyen érzés meccset nyerni. Az elmúlt két hétben Rodgers nem sok mindent magyarázhatott el a csapatnak, ezért nagyon fontos, hogy a csapat melyik élményéhez nyúl vissza: a City elleni, vagy az Arsenal ellenihez. Gerrard és Suárez viszont inkább találjon ki valami újat.
A tegnap délutáni mérkőzés talán legfájóbb pontja nem is az volt, hogy Suárez megint orrba-szájba kihagyott mindent, vagy hogy egy 17 éves srác megint jobban játszott mindenkinél, sokkal inkább az, hogy a problémák megoldása helyett folyamatosan csak újabbakkal találkozunk. Ahogy a Twitteres poén mondja: már csatár nélkül is bátor dolog volt kiállni, na de kapus nélkül?…
Azt a false nine-os cudar mindenit, most aztán tényleg belekezdünk a tiki-takába. Eddig ment a bénázás, meg a nyafogás, hogy csatár így, csatár úgy, most odacsaptunk a problémázóknak: nincs csatár! A Liverpool a Premier League történetében először úgy fog a négy közé jutni, hogy egy nyamvadt befejezője sincs, az ehhez szükséges mászást pedig még ma megkezdi.
Martin Skrtel évek óta dolgozott a cégnél. Megbíztak benne, nem véletlenül lett a biztonsági rendszerek főfelügyelője. Ma azonban úgy érezte, mintha belépése óta nem aludt volna. Szemei leragadtak, szívverése lelassult. Aztán feje hanyatlani kezdett, le, le, egyenesen a nagy piros önmegsemmisítő gomb irányába. És Skrtel a zuhanás közben rájött, mit tesz, illetve mit készül tenni, de az idő már csak felismerésre volt elég, közbelépésre nem. Mintha kívülről szemlélné magát, látta, ahogy feje nekicsapódik a gombnak. Szerencse, hogy a gomb nem volt bekötve: még 36 hét hátravolt az építkezés befejezésig.
Nagyon félünk a Manchester Citytől, ezt kár lenne tagadni. Tavaly már-már minket idéző bénázással szorosra vették a bajnoki versenyt, de a bizonytalankodó felszín alatt egy kész csapat van, meg egy keret, amiért annyit fizettek, mint két éve Henryék a teljes Liverpoolért. Erősek, összeszokottak, tapasztaltak. Minden, ami mi nem vagyunk.
Semmiképpen sem jó így kezdeni, de mindent helyre lehet még hozni, eredményt és játékot egyaránt – nagyjából így foglalható össze a tegnap délutáni West Brom – Liverpool, amin szokatlanul nagy hülyeségeket csináltunk, és mentálisan bizonyultunk gyengének.
„Na ott megy el a meccs…”