vörösfonat
A Liverpool rafkós rendszergazda módjára megkezdett órákban számlázta ki a United elleni meccsét. Egy órán keresztül semmit sem csinált, majd a következő egységben gyorsan megrázta magát és megmutatta, hogy ért a szakmájához, majd végül a bő kilencvenedik percnél feltette a kezét, hogy ő most ezzel a géppel ennyit tudott tenni. A végeredmény egy 2:1-es vereség az elmúlt évek legszínvonaltalanabb Manchester – Liverpoolján.
Egyszerűen imádom ezt a párosítást. Imádom, hogy évente kétszer, néha háromszor van egy nap, amikor van egy meccs, ami minden mást elhomályosít. Lehet egy napon az Arsenal-City-vel, felőlem akár a Classiconak hívott Oscar-gálát is lehet egy időben tartani a meccsel, számomra nem kérdés, hogy melyik a nap legfontosabb eseménye, hogy melyik egy igazi klasszikus. Ez csak a Liverpool – United következő fejezete lehet.
Ünnepnap. Talán így tudnám a legjobban összefoglalni a tegnap történteket. Egy olyan napot, amikor igazolunk egy olyan csatárt, aki annyi gólt lőtt előző szezonban, mint Suárez, egy olyan napot, ahol a csapat egy sima unalmas meccsen nyert már megint 3-0-ra, és egy olyan napot amikor végleg lezárhattuk a Hodgson-érát. Na egy ilyen napot meg kell ünnepelnünk, de igazából a naptárba is bevéshetjük a 2013. jan. 2-ai dátumot, az év végi összegzésnél kellemes emlékként elevenedik majd fel. Hajtás után örülünk, de nagyon.
Tisztességes angliai évforduló lévén pörögnek az események a Premier League-ben, alig örömködtük ki magunkat a szezon első unalmas Liverpool győzelme felett, máris itt a következő erőpróba a Sunderland ellen. Az erőpróba kicsit főpróba is, ezzel a meccsel ugyanis letelik a szerencsés sorsolású etapunk, egy szempillantás múlva pedig elkezdjük arcba kapni a nagyágyúkat. Fontos ugyanakkor, hogyan is sül el az a szempillantás január 2-án az Anfielden.
Szépen, egyszerűen, gyorsan, fájdalommentesen. Így kell ezt csinálni. Odamenni, és elvenni azt, ami kell nekünk, jelen esetben a 3 pontot. Szépen be kell állni a sorba, és kirabolni az ellenfelet a jobb fizikai kondícióban eb közösül elvén. Tegnap ennek láttuk tökéletes megvalósítását az első félidőben, a másodikban pedig már annyira lényegtelen volt az egész játék, hogy az összefoglalóba is egyedül Enrique sérülése miatt fér be. A meccsel magával annyira nem is foglalkozunk majd, mert arra elég lenne egy két szavas összefoglaló: simán nyertünk.
Legalábbis 2012-re. Az alaphangon is kiismerhetetlen Liverpool az év végére odáig fokozta a kiismerhetetlenségét, hogy már egy QPR meccs előtt sem merünk biztos győzelmet jósolni. A jelenlegi formát nézve annyi valószínűsíthető, hogy vagy fájó és érthetetlen vereség, vagy sima és boldogan évet záró győzelem lesz a vége – a kétarcú Liverpool ezekre utazik mostanában.
A WBA és az Arsenal elleni meccsek után ez volt a harmadik meccs, ahol szimplán nem érdemeltünk egyetlen pontot sem. A Stoke – még ha fájó is leírni – a játék minden elemében fölénk tudott kerekedni, bár ehhez nekik nem sok közül volt, egyszerűen a csapat teljesített nagyon mélyen tudása alatt, a Stoke pedig pont az a csapat, aki ezt röhögve ki tudja használni, hazai pályán meg egyébként is gyakorlatilag lehetetlen őket megverni: a nála stabilan jobb helyen álló csapatok közül utoljára a Newcastle tette meg azt a bravúrt utoljára tavaly októberben, azelőtt pedig a United volt képes egy góllal nyerni, még 2010 októberében. A vereség tehát nem teljesen váratlan, a mikéntje annál inkább.
1975 december 26. Ez volt az a nap, amikor utoljára egy igazi, a név kötelez alapon menő Boxing Day meccsünk volt, ami egyébként 1-1-re végződött Stoke-on-Trent-ben. Akkoriban még kicsit más volt az élet, 42 meccs volt egy PL-szezon, csak két pont járt a győzelemért, a Liverpool a szezon végén bajnok lett, az Arsenal a 17., a Chelsea pedig a másodosztályban volt kiesőjelölt. Viszont van, ami azóta se változott semmit. Egészen biztos vagyok benne, hogy ez a nyamvadt Stoke már ekkor is pont ugyanaz a csapat volt, ami kiáll 11 hentessel a lehető legkisebbre rajzolt pályájukon, az, ami nem első vérig, hanem halálig játszik, ami élvezi, hogy rettegést kelthet az ellenfélben, és ami valójában típuspéldája a Buta Egyszerű Angol Csapatnak.
Szeretem a Fulhamet. Mindig is szimpatikus kiscsapat volt, aki bár ránk sózta előbb Roy papát, majd közvetlenül utána Koncheskyt is, de ennek ellenére is szimpatikus tudott maradni. Kisebb részben azért szeretem őket, mert a Fulham volt az a csapat, akivel Gera EL-döntőig jutott, de nagyobb részben azért tetszenek, mert régi vágású kiscsapat módjára mindig megadják a nagyoknak a tiszteletet, még akkor is, ha az adott nagycsapat jelenleg épp csak nagycsapat szeretne lenni. A tegnap esti viselkedésükkel, és úriemberi modorukkal pedig csak még közelebb lopták magukat a szívemhez. Liverpool – Fulham 4-0.