Valahol hálásak vagyunk a Wolves-nak, amiért egy értékes szöget vertek Hodgson koporsójába, de az már kevesebb örömre ad okot, hogy mindezt az Anfielden tették. A Premier League ábécében tökutolsó csapata csak egy hellyel van előrébb a pontok tekintetében, ám Mick McCarthy ravasz rókái igazi mumusnak számítanak vörös részről. 1979 óta nem sikerült győzni a Molineux-ban, amit most már pofátlanságnak nyilvánítunk és felszólítjuk őket a megadásra. Hajtás után az esélyeket latolgatjuk.
E kettő egyike harcolhatta ki ma a döntetlent. Az elmúlt fél év átlagát nézve álomszerűen kezdődött a mai nap. Voltak ügyetlenkedések mindenfelé, elől, hátul, a középpályán, de összességében egy egész pofás Liverpool lépett pályára, szerethető tempóval, és veszélyes támadásokkal. Aztán jött a második félidő és mi csak arra tudunk gondolni, hogy a szünetben Kenny el sem jutott hozzájuk: véletlenül bezárhatták egy wc-be, vagy Sammy Lee küldte rossz öltözőbe, ez már sosem fog kiderülni. De azt a tizenegy agymosott, nyámnyila anyámasszonykatonáját rossz volt nézni. Aztán valamelyest korrigáltak, de csak pont annyira, hogy dühösek maradjunk. Hajtás után értékelünk.
Van az évben két nap, mikor Liverpool város békés polgárai előveszik rozsdás kaszáikat, az év nagy részében nem létező habzó szájukat, és vicsorogva beülnek a város egy stadionjába. A pályán történő események jobban hasonlítanak egy gladiátorküzdelemre, mint focira, de ez senkit sem zavar meg abban, hogy a következő találkozóig a másik orra alá ne dörgölje az eredményt. A piroslap itt szériatartozék, a pályát elhagyni pedig csak lábtörés esetén lehet. Hajtás után a városi derbi szépségéről regélünk.
Legalább egyértelmű a felállás: idegenben nem várhatunk semmit a Liverpooltól. Tegnap jóindulattal sem volt épp a csapat topformában, kulcsjátékosok döntöttek úgy, hogy még annyira sem fognak focizni, mint korábban. A maradékot képező Reina, Torres valamint Kelly önmagukban kevésnek bizonyultak a világ megváltására. Hajtás után először vérfürdőt csapunk, majd megdicsérjük Ian Holloway-t, amiért a szigetország legszerethetőbb fociját egy frissen feljutott csapat játsza.
Hihetetlen iramban folytatódik a január hónap, még fél kézzel Howard Webb műanyagbábuját verjük, de máris nyakunkon a következő blackpooli megmérettetés. A nagy kérdés az, vajon King Kenny meg tudja-e őrizni a lendületet, vagy a vasárnapi mérkőzés csak egy kérészéletű fellángolás lesz? Mi bízunk benne, hogy nem csak az Old Trafford hatotta meg a Liverpoolt. Hajtás után alapos vizsgálat alatt a ma este, azaz King Kenny első, tétre menő kilencven perce.
Én ezt a Liverpoolt szerettem meg anno, sok évvel ezelőtt. A történelem nagy igazságtalanságai közé fog bevonulni a délután, mert ma olyan szép dolgot láthattunk, amilyet már régen nem: tíz küzdő játékost. A United-szurkolók pedig jobb, ha csendben arrébb sunnyognak, mert ma nem ők győztek le minket. Howard Webb igazán levehette volna a fekete bírószerelést, hogy az alatta bújó United-meztől legalább egyértelmű legyen, kivel van. Hajtás után a vereség ellenére örülünk egy sort – mert megérdemeljük.
A mai mérkőzést illetően Kenny Dalglish azt már szinte azonnal sikerként könyvelheti el, hogy az eddig teli pofával röhögő United-fanok jelenleg nyugtalanul fészkelődnek: valljuk be, két nappal ezelőtt még mi is egyértelműnek éreztük a délután kimenetelét. De ma: Old Trafford legyen a talpán, ami elhallgattatja a Manchesterbe látogató közel 9000 szurkolónkat! Hajtás után bizakodunk egy sort és óva intünk mindenkit a csodavárástól.
Beatles idézettel nyitottunk, Beatles idézettel zárunk – kicsit megkésve. Tegnapelőtt gyakorlatilag csak Poulsen hiányzott az összképből, mert becserélésével tényleg egy igazi állatorvosi lovat lehetett volna összeállítani a meccsről. Gyakorlatilag mindent elnézett és benézett Hodgson, egyetlen szerencsénk, hogy mindezt utoljára tette. Távol álljon tőlem azt feltételezni, hogy Gerrard direkt hagyta ki a büntetőt, de lássuk be, szépen összefoglalta a mérkőzést. Hajtás után jöjjön a verdikt.
…ugyanarra a következtetésre jutunk, mintha a játékot néznénk. Szarok vagyunk, mocskosul, egészen pontosan még soha nem volt ilyen rossz Liverpool. Hodgson kinevezésekor mindenki felvonta a szemöldökét, aztán elkezdtünk reménykedni, hogy „talán, mégis, hátha”, miközben belül szinte mindannyian tudtuk, hogy ennek óriási pofáraesés lesz a vége. És ez nem utólagos okoskodás, tegye fel a kezét, aki nem sejtette!