Győzni kell

Bár már nyolc mérkőzés óta veretlenek vagyunk a PL-ben, ebből csak három győzelem. Ezen kellene most javítani a Spurs otthonában, ami sosem volt egyszerű feladat, hiszen utoljára a 2007-08-as szezonban sikerült mindhárom pontot elhoznunk a White Hart Lane-ről, egy Kuyt-duplával.  Sőt, hogy még sötétebb legyen a kép, a legutóbbi négy ottani Pl-meccsünket elvesztettük, tavaly például történetünk legsúlyosabb és egyben legmegalázóbb vereségét szenvedtük el a kakasosok otthonában.

Szóval a feladat nem kicsi, ahogy a tét sem az. Egy győzelemmel egy pontra tudnánk megközelíteni őket, nem beszélve az önbizalmunkról, amely komoly lökést kaphatna, és az így nyert lendülettel talán a soron következő mérkőzéseinken is győzelmeket ünnepelhetnénk.

Hajtás után nézzük, mi szólhat mellettünk, mitől remélhetjük a 3 pontot.



Forduló kocka

Akár még a teljes optimizmus jegyében is meg lehetne írni ezt a beharangozót a vasárnap délutáni Swansea meccsre, hiszen mikor máskor lépnénk át rajtuk ha nem ebben az időszakban, amikor is Suarez ontja a gólokat, José Enrique újjászületett, a fiataljaink felnőttek a feladathoz, és több mint két hónapja veretlenek vagyunk a bajnokságban. Meg lehetne, már amennyiben nem lenne ott az a fránya Swansea City elleni Ligakupa meccs a képben ami bepiszkítja az imént leírt, amúgy is hurráoptimista idillt, mivel egész egyszerűen akkor ők léptek át a Liverpoolon. Kérdés, hogy Rodgers tud-e még egyszer annyira tanácstalan lenni volt csapata ellen? Hogy Joe Allen tud-e még egyszer annyira enerváltan játszani, mint akkor, volt csapata ellen? Hogy az egész csapat, mármint a Liverpool lehet-e még egyszer annyira fegyvertelen egy intelligensen focizó, ha kell szervezetten védekező, ha kell jól kontrázó ellenféllel szemben, mint akkor?



This. is. Liverpool.

Ez az a meccs, amiről nincs értelme beszélni, az a lassan tucatjával előforduló állatorvosi ló, ami megmutatja, hogy miért tart ott a Liverpool, ahol most. A Newcastle ahogy az előző két évben, úgy most is legfeljebb egy ikszre jött az Anfieldre, mi pedig legfeljebb egy ikszre voltunk képesek.



Leblokkolás Liverpoolban

Halottak napjára hangolónak kifogástalan volt a tegnapi Ligakupa meccs, amint a Liverpoolt saját pályáján focizta le könnyedén a Swansea. Pont azt csinálták, amit nekünk kellett volna, és pont azt csinálták, amire ők jelenleg képesek, mi pedig nagyon nem.
Kifut a pályára két csapat, a későbbi győztes, és a későbbi vesztes. A vesztes jó ritmusban kezdi a meccset, igazi veszélyt nem okoz ugyan, de dominál, a győztesnek kell némi idő, amíg megtalálja magát. Ugyanakkor percről percre javul, negyed óra után már érvényesíteni tudja az akaratát, sok passzos játékával az őrületbe kergeti a tanácstalanná vált vesztest, aki olyannyira elfárad fejben attól, hogy cicáztatják, hogy a vezető gólt is tálcán kínálja egy szögletnél a győztesnek, fel sem ugrik vele fejelni. A győztes ezután higgadtan tartja az eredményt, a vesztes pedig tovább fut a labda után. A félidőben a vesztes becseréli a két legjobb játékosát, velük fel is élénkül a játéka, viszont vehemens támadások és kósza átlövések mellett igazi veszélyt most sem tud okozni. A győztes higgadtan kivárja, amíg a vesztes túlpörög, majd lecsillapodik, amikor esély mutatkozik rá, megint elkezd tilitolizni, amivel persze még jobban felhúzza a vesztest, aki már fejvesztve teper az egyenlítésért, azt kihasználóan pedig egyszer csak kocogva szerez egy kontragólt. Kettő. Innentől kezdve pedig olyannyira a győztes kezében van a meccs, hogy még egy hamar bekapott szépítő gól is belefér a vesztestől, a koncepció áll, a győztes továbbra is higgadt, a védelme rendre elakasztja a vesztes görcsös próbálkozásait. Az egyenlítés egy másodpercig sincs benne a levegőben, sőt, a kilencven valahányadik percben felteszi a győztes az i-re a pontot, és szerez még egy könnyed kontra gólt. 3-1. Jó mulatság, férfimunka az egyik oldalon, széttárt karok és csalódottság a másikon.
Fájdalmas, hogy a fenti bekezdésben a Liverpool volt a vesztes. Fájdalmas volt nézni, ahogy egy alacsonyabbra sorolt, viszont jelenleg egyértelműen jobb csapat úgy játszadozik velünk az Anfielden, ahogy nem szégyelli. Nekünk pedig 90 perc alatt annyi válaszunk volt minderre, hogy a felforgatott kezdőbe beküldjük a túlterhelt sztárjátékosainkat, hátha egyik vagy másik villan egyet. Ekkora taktikai betlit még nem láttunk eddig Brendan Rodgerstől, olyan tanácstalanság és erőlködés uralkodott a pályán, mint a Dalglish-Clarke időszak legbosszantóbb napjaiban, azzal a különbséggel, hogy most nem ívelésekben haltak meg rendre a támadások, hanem a kaputól 20-25 méterre lévő kényszerítőknél állt meg a tudomány. Úgy kaptunk három gólt, hogy még csak kiemelni sem tudunk senkit a védelemből mint fő rosszat, kollektívan emlékeztettek egy belassult jamaikai reggae zenekarra. Úgy lőttünk egy gólt, hogy már megint csak abban lehetett bízni, hogy Suarez villan egyet, ami így is lett, aztán mindez végül semmit sem ért. Joe Allen leblokkolt volt csapata ellen, csakúgy, mint Rodgers, és ezt a kettőt volt minden fájdalmas pont közül a legfájdalmasabb végignézni.
A Swansea City-t ugyanakkor minden dicséret megilleti. Olyan higgadtan, olyan könnyeden és olyan intelligensen játszottak, hogy öröm lett volna nézni őket, ha nem éppen a Liverpoolt alázzák meg a saját közönsége előtt. Nem nagyon lehet ezt a meccset hova tenni. Leginkább hamar el kell felejteni

Halottak napjára hangolónak kifogástalan volt a tegnapi Ligakupa meccs, amint a Liverpoolt saját pályáján focizta le könnyedén a Swansea City. Pont azt csinálták, amit nekünk kellett volna, és pont azt csinálták, amire ők jelenleg képesek, mi pedig nagyon nem.

Liverpool - Swansea City



Megint mi nyertünk, megint mi vesztettünk

Senki nem szeret így ikszelni: az amúgy egész tisztességesen dolgozó Marriner a végére megint bebizonyította, hogy az angol bírói kar használhatatlan (utánunk aztán a Chelseat is elintézték tegnap), az Everton két elég gyenge góllal egyenlített, és mi sem játszottunk valami fényesen. Különösen fáj most ez, mert amúgy egy nagyon hangulatos városi rangadó volt ez a tegnapi… de még hangulatosabb lett volna, ha az utolsó percben papíron is megnyerjük.



A Suarez fantom

A jelenlegi Liverpool egyik legnagyobb problémája, hogy a csapat központi karaktere mentálisan alkalmatlan a vezető szerepére. Luis Suarez és a klub viszonyát most még fűti a lelkesedés és a bizalom, amennyiben viszont nem sikerül őt rendszer szinten tehermentesíteni, középtávon szomorú elválásba torkollhat a történet, elvesztegetve értékes éveket mindkét fél életéből.

Suarez



Két ponttal több

Már szeptember 1-jén tudtuk, nehéz félév előtt állunk, amiben minden eddiginél komplikáltabb feladat lesz egy-egy meccs értékelése. Mivel tegnap számtalan helyzetet elpuskáztunk, az 1-0-ás győzelem első hallásra aránytalanul kevésnek tűnhet. Ugyanakkor örök optimistaként nem az „akár 5-0 is lehetett volná”-t választottuk viszonyítási pontnak, hanem az „eggyel több gólt lőttünk, mint az ellenfél”-t.



A hónap képe – szeptember

"Cogito ergo sum!"

Joe Cole újra itt, Suárez megállíthatatlan, Gerrard már egészséges, van még egy olaszunk, Hendersonról nem derült ki semmi, már rég kiszórtuk Poulsent, Aquilani marad, megy, marad, mégis megy, Suárez dobálja magát, de azért gólokat is lő, az Arsenal annyit nyer az Anfielden, mint mi, a golfütő elment, nem kezdünk erősen, de jó úton járunk, a Swanseat pedig mégis leraboljuk. Liverpool. Egy hónap. Egy kép.



Jönnek a favágók

A Liverpool – Stoke City hallatán időről időre ugyanaz a kép ugorhat be: kemény és nyerhető meccs. Tony Pulis csapata semmit sem ad ingyen, az iparos brit foci legjelentősebb első osztálybeli képviselői erőből és ívelésekkel operálnak elől, hátul pedig betonfalként tartják a frontot kőkemény védőikkel. Igaz a tehetséggel hadilábon állnak. A hajtás után megnézzük, mennyire fekszik ez a felállás per pill a Poolnak.

Steven Gerrard