Egészen 2009 szeptemberéig kell visszamennünk, hogy egy ötgólos (abban az esetben hatgólos) sikert találjunk a Liverpool neve mellett: King Kenny nemcsak megtörte, de egész egyszerűen megfordította az birminghami döntetlenek átkát. A mérkőzés talán egyik legnagyobb üzenete pedig az, hogy eljött az ideje Kenny Dalglish kinevezésének. Hajtás után válaszolunk a miértre.
Mivel rövid matekozás után arra jutott a háttérteam (azaz Audrey, Donnelly és Én), hogy egyikünk sem tud összefoglalót írni – a beszámoló hiánya pedig a tér-idő kontinuum összeomlásával fenyegetne -, úgy döntöttünk, rendhagyó módon írunk arról, ami még meg sem történt – természetesen több befejezéssel számolva. Hajtás után egy szakajtónyi írást szabadítunk rátok, amiben a kocsmafilozófus mondja el véleményét a látottakról.
Véget nem érő szitokáradatot lehetne összeállítani a Birmingham City játékstílusáról (favágó, darabos, veszélyes, kíméletlen, a fair playt csak hírből ismerik), de egyet nem tudunk tőlük elvitatni: hét mérkőzés óta képtelenek vagyunk föléjük kerekedni. Miért lenne fontos most megtörni ezt a kellemetlen hagyományt? Hol járnak a riválisok? Hajtás után mindenre választ adunk.
Miközben a King Kenny a pályán bűvöli ellenfeleinket, Comolli pedig afgán menekülttáborokat kutat fel a jövő tehetségeit keresve, addig John W. Henry és a Liverpool…
Természetesen mindig nagyobb kedvvel beszélünk esetleges igazolásainkról, mint a távozókról, de öt fordulóval a vége előtt már kezd körvonalazódni, kiktől is fogunk megszabadulni a nyáron: elképesztő, de főleg azoktól, akiket egy évvel korábban leigazoltunk. Hajtás után végigzongorázunk Hodgson 6+1 szerzeményén, akik közül egyedül Meireles nevét tudjuk pozitívumként felhozni.
Vasárnap ismét csak intett, megcsóválta a fejét, majd kényelmesen leült a földre. Reina kirúgta a labdát (valószínűleg már tudta, miről van szó) ő pedig – kezét a bal lábán pihentetve – lesétált a pályáról. Fabio Aurelio egész karrierje két véglet között mozgott: isteni zsenialitás, és súlyos sérülések. Egy hatalmas tehetség bezárva egy átkozott, gyenge testbe.
Rendhagyó módon ezúttal vendégposzttal jelentkezünk. Pár nappal ezelőtt azzal keresett meg törzskommentelőnk, guthmate, hogy mit szólnék hozzá, ha körülszaglászna a Liverpool tartalékosai, valamint az ificsapat körül. „Soha jobbkor!” – mondtam én, elvégre igazi debütálási dömping vette kezdetét az Anfielden. Hajtás után mindenre kiterjedő és egyben hiánypótló, monumentális bejegyzés következik, át is adom a szót neki!
Első hallásra talán kicsit furcsán hangzik, de ez az egy pont felért egy győzelemmel: egy csapat, ami az Arsenal ellen egy tizennyolc és egy tizenhét éves védővel áll ki, aminek kapitányát hordágyon viszik le, aminek legdrágább igazolása lebotorkál a pályáról fogja, és a 101. percben belövi az egyenlítő találatot – nos, ezekért a pillanatokért megéri focit nézni – de főleg a Liverpoolnak szurkolni.
Van egy mondás, miszerint a focimeccset 22-en játsszák, 90 percig tart és mindig a Wengerék veszítenek. Ha bárki is azt gondolná, hogy Liverpool-szurkolóként nehéz boldogulni a világban, akkor rá kell mutatnunk: tizenhárom nap alatt három kupából kizúgni olyan teljesítmény, aminek mi a nyomába sem érhetünk. Hajtás után elmeséljük, miért is kell ma bosszút állnunk az Arsenalon.