Szombat délután a Southampton ellen idegenben folytathatja a Liverpool azt a sorozatát, amire Top 4-es csapat verés oldalon tíz hónapja, hármas győzelmi széria oldalon pedig két éve nem volt példa. A tabella barátságosan fest jelenleg még az egymeccses fórunk ellenére is, az új igazolások jól muzsikálnak, a középcsatár gólkirály aspiránssá vált az elmúlt hetekben. Enyhe rózsaszín árnyalatot vett tehát az a vörös, de ne feledjük közben, hogy a Tottenham ellen is segítségünkre volt a pesszimista hangvételű beharangozó, így most arra készülünk, hogy magabiztos győzelmet fog aratni felettünk a Soton. (aztán persze majd fordítva lesz, de ezt csak zárójelben, hogy ne lássa a karma)
Eltelt tehát közel 60 év kedvenc klubunk alapítása óta. 5 bajnoki cím, számos elhasznált manager, glóriák és bukások, menny és pokol. Mint kiderült, nem George Kay lett az a manager aki elsőként vezeti FA-kupa győzelemre a Liverpool FC-t. A másfél évtizedes bizalom ugyan az Arsenal elleni elvesztett döntő után sem rendült meg számottevően, viszont eddigre nem volt már fiatal, és egészsége sem engedte tovább, hogy a kispaddal járó feszültségnek tegye ki magát, 1951-ben lemondásra kényszerült. Valami megtört ekkor a Liverpoolban. Tény, hogy a helyére kinevezett Don Welsh egy a zenitjén már túl lévő csapatot vett át, de a First Divisionből való kiesés, és a hiábavaló próbálkozás a visszajutásra az állásába került. 1956-ban rúgták ki, ő lett az első manager aki erre a sorsra jutott a csapatnál. Érdekes, hogy így is 5 évet kapott, a mai Premier League-ben távolról sincs ennyi ideje egy sikertelen edzőnek a próbálkozásokra.
A Kenny alatt szinte unalomig ismételt mantrát követve nem foglalkozunk a hányadik helyen végezhetünk kérdéskörrel, hanem meccsenként haladva igyekezünk összetenni egy szép tavaszi menetelést. Nem a holnapi találkozó a legnagyobb rangadónk a szezon hátra levő részében, hiszen a Liverpoolnak egy Everton, illetve egy Chelsea meccs sokkal fontosabb, nagyobb érzelmi töltete van, viszont ez a meccs lesz a legnehezebb. A hajtás után megmagyarázzuk miért.
Március másodika van, az ablakomon kinézve a kék eget, és a szikrázó napsütést látom, hófolt már a domboldalban sincs, és mintha már a fű is kezdene egy kicsit zöldülni. Egyre melegebb is van, ahogy a nap feljebb kúszik az égen, és bár a fák még nagyon csontvázszerűek, egy-egy madárfütty már érezteti, hogy itt bizony tavaszodik. Ahogy természet feléled hamvaiból, egy kicsit mindenki új erőre kap, ahogy a téli szürkeség kivonul a fejekből, hogy átvegye helyét az ilyenkor még csak gyengéden melengető napfény, és pont ez az az időszak, amikor az ember ül a fűtött szobában, és világmegváltó terveket szövöget. Ezt tette Görgey 1849-ben, nem is eredmény nélkül, Kennynek is biztos átfutott valami szép az agyán 2 éve ilyenkor, szintén nem eredmény nélkül, és az én, egyébként is túlzottan optimista hajlamomra még rá is tesz egy lapáttal ez a szép idő, belegondolok, hogy miért is ne lehetne ez a mai nap egy gyönyörű tavasz kezdete? Olyané, mint a Kenny-tavasz volt, vagy akár még olyanabb. Pont a Wigan ellen kezdve? Miért is ne.
A Liverpool FC az 1910-es évekre letette tehát a névjegyét az angol futballban. Bajnoki győzelmek, derbi-diadalok, sikeres managerek, megállíthatatlan gólgyártók és a korszak kapus istene. Mi a mennydörgőset kívánhattak volna még a Mersey-parti dokkmunkások? Naná, hogy azt ami még nincs meg. Valószínűleg senki sem gondolta, hogy a következő rettentő hosszú 4 évtized ennek az álomnak a hajhászásával fog eltelni… Az FA-kupa… Na, az még nagyon kellett volna…