Vééégre – szakadt fel belőlem a meccs lefújásakor, mert végre olyat tett a Liverpool, amit idén talán egyszer sem: kegyetlen volt. Valahogy így kell(ene) kinéznie egy átlagos meccsünknek: a csapat felkocog a pályára, földbe döngöli az ellenfelet, mi tapsikolunk, majd durván 90 perccel később mindenki elégedetten megy haza/alszik el. Steven Gerrard csak gondoskodott róla, hogy többet lássunk ennél.
Harminc éve nem lőtt senki mesterhármast a szomszédoknak, akkor Rush volt a hóhér – igen, azon a meccsen. Ő akkor négyet pakolt be, viszont legalább…
…hogy ha az Everton ma győz, akkor megelőz minket a tabellán? Nem? Valószínűleg azért nem, mert ez egyáltalán nem vicc. Na persze ez is miattunk van (az Everton ezt sem tudná egyedül megoldani): David “a tornasorban is középen voltam” Moyes idén is hozta a szokásosat, mi viszont a kőkemény 2012-es teljesítményünkkel gondoskodtunk róla, hogy a Merseyside derby a pontokról is szóljon.
TheScouser kolléga jó előre megmondta, hogy ne idegeskedjünk, mert ez gyakorlatilag már tét nélküli meccs. Csak az a probléma ezzel, hogy a Liverpool FC számára nincs tét nélküli meccs – és ez most nem valami fellengzős duma, mert aki kívülállóként tekint erre a klubra, az is tudja, hogy a filozófiánk az, hogy ha focimeccset játszunk, akkor azt meg kell nyerni. Lehet, hogy ezt is meg akartuk, gyanítom, hogy igen, de szerkezeti és egyéb problémák miatt esélyünk sem volt rá. Bosszankodni tehát volt min, de nem voltam hajlandó felidegesíteni magam, már reggeltől hangolódtam a délutáni szenvedésre, ami egyébként tanulsággal is szolgált arra vonatkozólag, hogy mit kéne a felállt védelmek ellen játszani.
A múlt héten végre válaszoltunk a kínzó “vajon elérhető-e még a BL-indulás?” kérdésére, így a Liverpool részéről nagyjából véget is érhetne a PL. Azért csak nagyjából, mert ez a hetedik hely gázabb, mint a magyar költségvetés és a köztévé bármely tetszőleges műsora bármikor – a hátralevő 12 mérkőzés alatt tehát akad még dolga a csapatnak. Kezdésképp a Sunderland otthonában.
A csapat másnapos, Suarez megállíthatatlan, Gerrard már egészséges, van balbekkünk, Hendersonról nem derült ki semmi, kiszórjuk Poulsent, Aquilani harmadik olasz csapatát fogyasztja, Suarez bajban, meg megint bajban, Kelly végre gólt szerez, összefüggés van a bemutatás és a Chelsea-be igazolás közt, győzünk végre az Emiratesben, a golfütő hazatér, az Everton-drukkerek pedig kritikán aluliak. Liverpool. Egy hónap. Egy kép.
Szinte már kívülről tudjuk, mi hiányzik ebből a Liverpoolból: az ellenfél támadásait szűrő középpályás (nevezzük őt mondjuk Lucasnak), egy csatár, aki nemcsak felismeri azt a hálóval ellátott szerkezetet, hanem be is juttatja abba a labdát, és valami kreatív középpályás, aki tábornokként irányítja a 11 fős hadsereget (ő pedig legyen Charlie Adam 2.0).
Olyan sokváltozós egyenlet lett a Premier League, hogy már szinte nem lehet következtetéseket levonni egy-egy forduló eredményéből, ugyanakkor egy dolgot viszonylag bátran kijelenthetünk: a ma délutáni Liverpool – Arsenal eldöntheti – ha nem is a negyedik helyért folytatott versenyt, de azt mindenképp -, hogy a Liverpool részt vesz-e majd Bl-helyekért zajló küzdelemben.
Nyerni csodálatos és nagyon összetett érzés, amit nehéz megérteni. Hat év után nyerni – ezt szinte lehetetlen. Nem tudjuk, vajon a vasárnapi siker változtathat-e bármit is a csapat hátralevő szezonján, de ha igen, azt csak egy olyan klubnál teheti meg mint a Liverpool. Pontosabban: csak nálunk teheti meg. Hajtás után a szezonról, feladásról, Ligakupa-döntőről és egy kicsit a holnapi mérkőzésről.