Lehet bírózni, shelveyzni, carrázni, angol középcsapatozni. Nincs az a negatív hozzáállás, amit ne tudnánk felmutatni ennyi év tömör frusztráció után. Illetve persze, azt is lehet mondani, hogy ne örüljünk már akkor, amikor egy Zenit ellen kiesünk egy EL 32-ből, hát hova süllyedt a csapat? A 3:1-es győzelemmel, és így idegenben rúgott gólos kihullással zárult Európa Liga búcsúnk azonban kilépett a foci megszokott kereteiből: olyan küzdőszellemet és feltámadást hozott, amire minden Liverpool szurkoló a legmesszemenőbbekig büszke lehet. Ez a meccs egy kategóriában van a Chelsea 4:4-gyel és Isztambullal, így másodlagos, hogy teljes spektrumában sikert vagy kudarcot hozott-e végül.



Lehet, hogy túl racionális vagyok, és nem jól fogom meg a szurkolás érzelmi voltát, de elgondolkodtam, hogy mégis miért Rodgerst rakná mindenki a kínpadra az olyan meccsek után, mint a WBA elleni, és miért Suárezt, Sturridge-ot, Gerrardot, és a többieket cipelik a pajzsukon körbe az emberek egy olyan meccs után mint a mai. Pedig a két meccs nagyon hasonló volt egymáshoz, és Rodgers ugyanúgy nem befolyásolta a hétfői végkimenetelét, mint a maiét, mégis, egy -2 után ő az, akit a pokol mélyére küldenek, +5 után meg csak a játékosok mennek a mennybe.



