Egy szem gólunkat és a továbbjutás tényét leszámítva nagyítóval sem találhatnánk pozitívumokat a tegnapban. Reina idén már másodszorra dönt úgy, hogy malinauszkaszi ügyességgel nyúl a labdába, Pacheco továbbra sem képes bizonyítani, de Joe Cole sem élete mérkőzését játszotta. Kilencven perc tömény unalom, a románok megérdemelt egyenlítő találatával és fejetlen rohangálással. Hajtás után az 1-1 igazságosságáról elmélkedünk.
Ahogy a kommentekből kitűnt, olyan ez, mint a falusi rasszizmus: igény az lenne rá – no meg jeleztük is, hogy lesz, szóval nézzük. Egyfelől csodálatos dolog az átigazolási időszak, hisz egy-egy újságcikk erejéig Céronáldó lehet minden csapat jobb szélsője, a lelkes szurkoló Bl-t vizionál kupagyőzelmekkel, rekordbevétellel és a klubot magasztaló címlapokkal. Megvan ennek a bája, elvégre álmodni ingyen is lehet. Másfelől viszont a fejünket fogjuk, mert a felröppenő hírek közepette a Zemberek realitásérzéke bizony elalszik, mint Konchesky a Tottenham ellen, s a legnagyobb szakértők is Magdi anyus módjára vetik rá magukat a The S*ck egújabb velős csontjára. Hajtás után macsétával igyekszünk ösvényt vágni a pletykatengerben.
„Örülünk Roy?” – teheti fel a kérdést a Liverpool-rajongó hírében álló Samuel L. Jackson. A válasz pedig határozott NEM. A Chelsea ellen még legalább fel tudtunk mutatni érveket egy győzelem mellett, de a Tottenham elleni rangadószerűségre egy darab ilyenünk sincs. Se hazai pálya, se Steven Gerrard, rosszul áll a kollektív széna. Hajtás után körbejárjuk a problémákat.
Talán senki sem kövez meg azért, ha írásomat rögtön egy bődületes közhellyel kezdem: a Liverpool történetének talán legdrámaibb 10 napja volt a péntek esti hivatalos bejelentéssel záruló periódus. Ármány, intrika, fondorlatok hada – akárcsak egy latin-amerikai sorozat színes rtv leírása, ám minden jó, ha a vége jó. De jó a vége? Választ nem adunk, de megnézzük, miért kérdezünk!