A Liverpool egész jól játszik mióta elment a szezonja. A társulat tegnapi előadása során hét lövésből négy gólos mutatóval fricskázta saját helyzetkihasználási statisztikáit, mutatott egy vintage Pepe Reinát és egy több mint biztató Coutinhot, illetve tisztán az első helyre repítette Luis Suarezt a góllövőlistán. Mi, szurkolók pedig hátradőlve élveztük mindezt.
Március másodika van, az ablakomon kinézve a kék eget, és a szikrázó napsütést látom, hófolt már a domboldalban sincs, és mintha már a fű is kezdene egy kicsit zöldülni. Egyre melegebb is van, ahogy a nap feljebb kúszik az égen, és bár a fák még nagyon csontvázszerűek, egy-egy madárfütty már érezteti, hogy itt bizony tavaszodik. Ahogy természet feléled hamvaiból, egy kicsit mindenki új erőre kap, ahogy a téli szürkeség kivonul a fejekből, hogy átvegye helyét az ilyenkor még csak gyengéden melengető napfény, és pont ez az az időszak, amikor az ember ül a fűtött szobában, és világmegváltó terveket szövöget. Ezt tette Görgey 1849-ben, nem is eredmény nélkül, Kennynek is biztos átfutott valami szép az agyán 2 éve ilyenkor, szintén nem eredmény nélkül, és az én, egyébként is túlzottan optimista hajlamomra még rá is tesz egy lapáttal ez a szép idő, belegondolok, hogy miért is ne lehetne ez a mai nap egy gyönyörű tavasz kezdete? Olyané, mint a Kenny-tavasz volt, vagy akár még olyanabb. Pont a Wigan ellen kezdve? Miért is ne.
Lehet, hogy túl racionális vagyok, és nem jól fogom meg a szurkolás érzelmi voltát, de elgondolkodtam, hogy mégis miért Rodgerst rakná mindenki a kínpadra az olyan meccsek után, mint a WBA elleni, és miért Suárezt, Sturridge-ot, Gerrardot, és a többieket cipelik a pajzsukon körbe az emberek egy olyan meccs után mint a mai. Pedig a két meccs nagyon hasonló volt egymáshoz, és Rodgers ugyanúgy nem befolyásolta a hétfői végkimenetelét, mint a maiét, mégis, egy -2 után ő az, akit a pokol mélyére küldenek, +5 után meg csak a játékosok mennek a mennybe.
Tegyük rendbe a dolgokat.
A vasárnap délutáni meccsen a legfőbb feladat az lesz, hogy legyőzzük önmagunkat, kikecmeregjünk az elmúlt néhány meccses gödörből, valamint lehetőség szerint játszunk egy jó meccset.
Egy büntetőt nem lehet kivédeni, csak rosszul lehet rúgni. Egy Liverpool – WBA-n nem nyerhet az Albion, maximum a Liverpool verheti meg magát. Chuck Norris nem lesz vizes, a víz lesz Chuck Norrisos.
Egy ilyen meccsnek nem szabadna megtörténnie, de mégis, időnként előfordul minden csapattal, csak velünk valahogy gyakrabban. A nép ilyenkor azt szereti hallani, ahogy a véres fejcsonkok nagyot koppannak az igazgatósági iroda laminált parkettáján, szereti hallani, hogy kedd reggel 8-kor már rég pakolja össze irodai holmiját a felelős, 9-re pedig már a portás se emlékszik rá, ki is lehetett ő. Na pont ezt az embert keressük most.
Ma este lesz a harmadik találkozó az idei szezonban volt másodedzőnk csapata ellen. Egyben lehetőség, hogy másodszor is visszavágjunk a kellemetlen augusztusi vereségért. Erre kiváló lehetőség mutatkozik a Premier League legrosszabb formában levő csapata ellen. 
A vasárnapi City – Pool annak a döntetlennek volt a prototípusa, amit előzetesen simán aláírtunk volna, a meccs képe alapján viszont dühítő az, hogy nem nyertünk minimum egy góllal. Szép játék, sok lövés, dominancia és két megbüntetett védelmi kihagyás. Ismerős a sztori.
Négy nappal az Arsenal meccset követően egy ahhoz hasonló kihívás vár a Liverpoolra, amikor is az Oasis zenekar kedvenc csapatához látogat. Szerdán a meccs jellegéből adódóan megnézhettük hogyan áll fel a csapat erősebb ellenféllel szemben idegenben, a meccs kimeneteléből adódóan viszont maradtak kérdőjelek. Ezekre kaphatunk választ vasárnap az ellen a City ellen, ami idén is erős, de abszolút sebezhető.
