vörösfonat
Mindenki arról beszélt, hogy az exjátékosok fogják eldönteni a Chelsea – Liverpoolt: majd jön az 50 milliós sztárigazolás, vagy a meg nem értett portugál zseni és szétkapja a rogyadozó ‘Poolt. De mivel Torres és Meireles mindent megtettek, hogy pályára lépésük láthatatlan maradjon, egy másik ex, Glen Johnson döntött úgy, elintézi a mérkőzést egy lendületes szólóval: levesz, befűz, sprintel, berak. Elégedettség.
Két hétnyi néma csend után 10 napnyi kőkemény harc vár a Liverpoolra: a Chelsea-City-Chelsea mérkőzések már csak azért is lesznek különösen izgalmasak, mert a nulla ponttól és kieséstől kezdve a hat pontig és továbbjutásig szinte minden kombinációt összehozhatunk. A Stamford Bridge-et tavaly egy 5-3-2-vel és Meireles góljával sokkoltuk, ma elég bizonytalanok vagyunk az eredményt illetően. Hajtás után esélyt latolgatunk.
Amikor elkezdtem azon gondolkodni, hogy mit is írjak pontosan a Chelsea – Liverpool elé, gyorsan rájöttem, egy poszt kevés lesz hozzá: nem is igazán beharangozó következik most, sokkal inkább egy olyan bejegyzés, ami összefoglalja a csapattal kapcsolatos legfontosabb gondolatainkat, véleményünket a londoniakról. Nem anyázás, sokkal inkább egy külső szemlélő elmélkedései ezek.
Tegnap leginkább olyan érzésem volt, mintha a Liverpool egy tizennégy főre tervezett játékot próbálna megvalósítani tripla emberhátrányban: dúlt az end-to-end foci, mintha csak a Championshipben lennénk, a pálya úgy nézett ki, mint egy csatatér. Egy dolgot lehetett egyértelműen látni: az elszúrt taktikát. Azt mondtuk, hogy kínos lesz, ha nem sikerül legyőzni a Swansea-t. Hát a kínos bizony finom kifejezés. Liverpool-Swansea 0-0.
Még talán kicsit korai kijelenteni, de úgy tűnik, a Norwich elleni döntetlen – amivel kapcsolatban megígérem, hogy most veszem elő utoljára – megtört egy átkot: a Liverpool idegenben, egy gólos hátrányból állt fel a Stoke ellen, majd átlagos játékkal is verte a West Bromot. Hasonló rutinmunkát várunk a ma délutáni Liverpool – Swansea-től is: semmi menőzés, sallang, csak három rúgott és nulla kapott gól a kívánságunk.
Roy Hodgsonnal ezt a meccset elvesztettük volna, mert nem elég, hogy a mi padunkat és csapatunkat az öreg elviselhetetlen terhe nyomta volna, de ugyanez a hatalmas fék felszabadult volna a másik oldalról. A viccet félretéve szerencsénk volt, mert korán vezetést szereztünk, utána pedig a csapatnak fekvő játékot játszhattunk, és szerencsénk volt, hogy ezúttal nem bosszulta meg magát az a rengeteg elbénázott helyzet, amely ezeken a meccseken mindig iszonyatmódon szokott büntetni.
Kevés, ennyire demoralizáló 90 percet láttam Kenny regnálása alatt: volt, hogy tisztességesen elvertek minket, volt, hogy mi vertünk el valakit emberesen, volt, hogy küzdöttünk, és csak egy döntetlen lett a vége. De ez? Ez mi volt? A Norwich a Premier League új Blackpoolja, de ez nem menti fel a Liverpoolt. Kihagyott helyzetek garmadája, rossz taktika, rossz csapatteljesítmény. Így nem lesz a BL.
A Norwich City finoman szólva sem idegenbeli formájára hegyezte ki túlélési taktikáját, a Liverpool idei gyűjteményéből pedig még hiányzik egy igazán kiadós, felszabadult anfieldi győzelem. Ha a kettőt összerakjuk és megtámogatjuk még olyan reményt keltő tényekkel, minthogy Henderson végre nem a szélen fog játszani, vagy hogy Kenny rájött, a 4-4-2-t nem kell mindenek felett használni, akkor mai a meccs akár egy gólkülönbség-javítássá is fajulhat.
Nem született meglepetés, holott simán születhetett volna a meccs képe alapján: Steven Gerrard fél év után úgy szántotta fel a pályát, ahogy azt tőle elvárhattuk, Kenny végre kidobta a 4-4-2-t, mi pedig láthattunk egy Liverpoolt, amely majdnem legyőzte Anglia talán legerősebb csapatát. A rengeteg pozitívum ellenére mégis teljes joggal lehetünk csalódottak.