Mikor nyáron az Anfielden jártam, az idegenvezetőt kérdezte valaki, mit gondol, hogy kezdjük majd a szezont. We play against City, Arsenal, and United, that’s 9 points guaranteed. After we’ll get problems with the smaller teams, like Sunderland or Stoke. Aztán a 9 pontból csak 1 lett, de a kicsik elleni szenvedés bejött, ami persze nem nagy meglepetés, de elég unalmas. Most jön egy újabb ilyen meccs, egy újabb alkalom, mikor már egy kicsit felcsillan a szemünk, hogy igen, itt most talán meglehet a 3 pont. Újra elgondolkodunk, hogy akkor a 15 pontunkkal /12 meccs után/ szélsőséges esetben akár a 10. helyre is ugorhatunk, s végre lekanyarodhatunk a döntetlenek sivár országútjáról. Kár, hogy ez a Wigan ellen utoljára Benitez-zel sikerült, és nem is az utolsó meccsén.
Noha megszakadt az eddig is fura szerzet Liverpool győzelemsorozat a Chelsea ellen a bajnokságban, ezzel a döntetlennel a két csapat közti jelenlegi szintkülönbséget, meg úgy magát a meccset nézve elégedettek lehetünk. Megdolgoztunk érte, nem is játszottunk rosszul, valamint több mindenre választ is kaptunk ezen a megmérettetésen. A jó hír, hogy közelebb vagyunk a hogyan továbbhoz most, mint pár hete ilyenkor voltunk.
A Chelsea – Liverpool meccsek esetében létezik az utóbbi időben egyfajta hollywoodi forgatókönyv, amint a szerethető, de szedett-vedett egylet végül erején felül teljesítve megveri a nagy és rettegett ellenfelét, mindenféle racionalitást mellőzve. Lehet ezt mumusságnak, Torres-átoknak vagy bármi másnak nevezni, mindenesetre a számok magukért beszélnek, az utolsó négy bajnokságbeli meccsét megnyerte a Liverpool a Chelsea ellen, utoljára pedig még Benítezzel a padon kapott ki. Az sem tegnap volt – de nézzük mi lehet holnap.
Ez az a meccs, amiről nincs értelme beszélni, az a lassan tucatjával előforduló állatorvosi ló, ami megmutatja, hogy miért tart ott a Liverpool, ahol most. A Newcastle ahogy az előző két évben, úgy most is legfeljebb egy ikszre jött az Anfieldre, mi pedig legfeljebb egy ikszre voltunk képesek.
A Newcastle azon kevés klubok egyike, amelynek kifejezetten jót tett a kiesés: talán emlékszünk még arra a teljesen fogalmatlan csapatra, amit anno 2008 decemberében 5-1-re vertünk a saját otthonában. Na, a jelenlegi, Pardew-féle Newcastle már igencsak távol áll ettől: kényelmetlen ellenfelekké lettek.
600.
Senki nem szeret így ikszelni: az amúgy egész tisztességesen dolgozó Marriner a végére megint bebizonyította, hogy az angol bírói kar használhatatlan (utánunk aztán a Chelseat is elintézték tegnap), az Everton két elég gyenge góllal egyenlített, és mi sem játszottunk valami fényesen. Különösen fáj most ez, mert amúgy egy nagyon hangulatos városi rangadó volt ez a tegnapi… de még hangulatosabb lett volna, ha az utolsó percben papíron is megnyerjük.
Itt a városi derbi, itt vannak a piros lapok, a bírózás, a látványos gólok, a katarzis és az agónia. Elsüthetőek a klasszikus derbi-közhelyek, bejátszható a párás tekintetű múltidézés kártyája, de mi most egy kicsit máshonnan közelítjük meg a Liverpool-Evertont. Mert a két nagy kérdés az, hogy hol van a hiba az Moyes-ék programkódjában, és ha megvan, kijavították-e már. Reméljük, nem.
Már szeptember 1-jén tudtuk, nehéz félév előtt állunk, amiben minden eddiginél komplikáltabb feladat lesz egy-egy meccs értékelése. Mivel tegnap számtalan helyzetet elpuskáztunk, az 1-0-ás győzelem első hallásra aránytalanul kevésnek tűnhet. Ugyanakkor örök optimistaként nem az „akár 5-0 is lehetett volná”-t választottuk viszonyítási pontnak, hanem az „eggyel több gólt lőttünk, mint az ellenfél”-t.
Néhány ködös emlékünk lehet már csak a Readingről, amely 2008-ban esett ki a Premier League-ből, és amely azóta annyi szálon kapcsolódott hozzánk, hogy mi magunk is meglepődtünk. McDermott csapata idén még nem nyert, viszont félni érdemes tőlük és még inkább magunktól: Reina nem véd jól (de lehet, hogy ma sehogy sem), a csatársor nem pontos, szóval nyugalom, csak a szokásos.