Nem kértünk sokat, nem is kaptunk sokat: a tegnap esti Liverpool – Fulhamre nem lehet panaszunk abból a szempontból, hogy Kenny egy teljesen felforgatott kezdőt küldött pályára, ugyanakkor igenis bosszankodhatunk, hogy legalább egy döntetlenre nem futotta.
A jó öreg Woy lett az új angol manager, mi meg a Liverpool – Fulhamről szeretnénk beszélni? Esélytelen. Nem is ragozzuk túl ezt a ma esti mérkőzést, egy ilyen kaliberű hír mellett ez egyszerűen lehetetlen. Inkább mindenki röhögjön egy jóízűt, 20:45-től meg nézze meg a meccset, mert a Fulham ellen nem unatkoztunk az utóbbi időben.
A tegnapi esti mérkőzés igazi összefoglalója volt évünknek: megmutatta, hogy miért ment néha (tegnap) minden jól, máskor (mindig) pedig minden rosszul; igazolta, hogy Daniel Agger továbbra is a Liverpool legjobb védője és csapatjátékosa, valamint bebizonyította azt is, hogy ha a Suárez-Gerrard kettős formában van, csak a balszerencse veheti el tőlünk a győzelmet.
És miért most?! Elcsavarod ballal, aztán belövöd azt is, amit sosem szoktál (szoktunk)? Utána meg félpályáról bohócot csinálsz mindenkiből?
Luis Suárez a focipályák multifunkciós konyhai robotgépe ma bemutatta milyen az, amikor mindent egy ember csinál: előbb Gerrard passzát küldte be egy kegyetlen balossal, utána gólpasszt adva magának úgy és olyan szögből akasztott még egyet, ahonnan szinte egész évben mindenki kihagyta. Majd amikor már minden Liverpool-szurkoló azt hitte, hogy mindenki Lajosa elveszti lendületét, úgy döntött, nekivág egy egyfős kontrának. Aztán félpályánál meggondolta magát és különösebb előkészületek nélkül ráküldte 40 méterről. Mi sem utasítanánk vissza egy ilyen mesterhármast…
Az elmúlt másfél hónapban azt tapasztaltam, hogy egyre csökkenő lelkesedéssel állok neki bajnoki mérkőzéseinknek, ugyanis a Liverpool már nemcsak hogy rosszul játszik, de mintha utolsó lelkesedéscseppjeit is felélte volna az FA-kupában – ráadásul már most látszik, hogy akármelyik nyári hetünk izgalmasabb lesz a tetszőlegesen behelyettesíthető bajnoki Norwich – Liverpoolnál.
Miért kell vért izzadnunk, és végül vereséget szenvednünk egy olyan meccsen, amit minden túlzás nélkül 5–0-ra kellene megnyernünk? Miért képtelen olyan csapatokat kitömni a Liverpool, amilyeneket sokkal gyengébb társaságok is simán meg tudnak verni? Ezek a kérdések alapvetően bármikor érvényesek a csapatunkra, ahogyan ezen WBA-elleni szenvedésre is, ugyanis ezt a vasárnap délután látott Albiont a PL-mezőnyének legnagyobb része gond nélkül elintézte volna. A válaszok tehát felelnek arra a kérdésre is, hogy miért vagyunk ilyen bénák egész évben?
Mivel a Liverpool jelenleg a nem túl megtisztelő nyolcadik helyen – egy ponttal az Everton mögött – lazsál, az FA-kupa döntője pedig jóval nagyobb eseménynek ígérkezik, mint a hátralevő öt forduló együtt, bizonyos közönnyel tekintünk a mai mérkőzésre is – de csak bizonyos, mert a bűvös hetedik helyet (fizikai fájdalmat okoz ezt leírni) még nem ártana elcsípnünk.
Volt itt minden: kapuskiállítás, záporozó sárgák, kihagyott és értékesített tizenegyes, egyenlítés, hosszabbításban szerzett győztes gól, egyszóval nem túlzás azt állítani, hogy a 2011/12-es idény eddigi legszórakoztatóbb Liverpool-meccsén vagyunk túl, amit ráadásul – meglepő módon – meg is nyertünk. Blackburn – Liverpool: 2 – 3.
Lassan egy hónapja, hogy a Liverpool utoljára győzni tudott a Premier League-ben, (hejj, azok a régi szép idők, amikor még csak azon kellett bosszankodnunk, hogy nem tudunk gólt rúgni). Igaz, hogy azóta lényegesen színesebbek lettek a Liverpool meccsei, de az Everton kissé váratlan előzésével teljesen oda lett a móka.