A tegnap látott játékunkkal simán bajnokesélyesek lennénk – ezzel a gondolattal kapcsoltam ki a Sopcastot, és lássuk be, ennél jobb érzése nehezen lehetne az embernek. De azért lehetne: ha mondjuk megnyertük volna a meccset… amit egyébként majdnem olyan könnyen el is veszíthettünk volna, összességében tehát igazságos, ám bosszantó végeredményről beszélhetünk. Liverpool – City 1-1.
Nem jelentkeztünk dupla beharanggal, aminek két oka van: egyrészt nem tartjuk ezt a mai mérkőzést klasszikus értelemben vett rangadónak, másrészt mert csak sablonos oltások jutottak eszünkbe a Cityt illetően. Hajtás után megfutjuk a kötelező köröket és megpróbáljuk megfejteni, mi lesz ebből a mérkőzésből.
Nem néztem meg a meccs előtt, hogyan adják Torres vagy Meireles győztes gólját, de nyilvánvalóan jóval alacsonyabb szorzóval lehetett megtenni, mint Glen Johnson három pontot érő dugóját. Mindig benne van a gólveszély az előretöréseiben, de az ilyen szituációkból kialakuló helyzeteknek eddig csak töredéke csúcsosodott ki gólban. A legjobbkor, igazi ordibálós, katartikus idegenbeli győzelem.
Mindenki arról beszélt, hogy az exjátékosok fogják eldönteni a Chelsea – Liverpoolt: majd jön az 50 milliós sztárigazolás, vagy a meg nem értett portugál zseni és szétkapja a rogyadozó ‘Poolt. De mivel Torres és Meireles mindent megtettek, hogy pályára lépésük láthatatlan maradjon, egy másik ex, Glen Johnson döntött úgy, elintézi a mérkőzést egy lendületes szólóval: levesz, befűz, sprintel, berak. Elégedettség.
Két hétnyi néma csend után 10 napnyi kőkemény harc vár a Liverpoolra: a Chelsea-City-Chelsea mérkőzések már csak azért is lesznek különösen izgalmasak, mert a nulla ponttól és kieséstől kezdve a hat pontig és továbbjutásig szinte minden kombinációt összehozhatunk. A Stamford Bridge-et tavaly egy 5-3-2-vel és Meireles góljával sokkoltuk, ma elég bizonytalanok vagyunk az eredményt illetően. Hajtás után esélyt latolgatunk.
Amikor elkezdtem azon gondolkodni, hogy mit is írjak pontosan a Chelsea – Liverpool elé, gyorsan rájöttem, egy poszt kevés lesz hozzá: nem is igazán beharangozó következik most, sokkal inkább egy olyan bejegyzés, ami összefoglalja a csapattal kapcsolatos legfontosabb gondolatainkat, véleményünket a londoniakról. Nem anyázás, sokkal inkább egy külső szemlélő elmélkedései ezek.
Tegnap leginkább olyan érzésem volt, mintha a Liverpool egy tizennégy főre tervezett játékot próbálna megvalósítani tripla emberhátrányban: dúlt az end-to-end foci, mintha csak a Championshipben lennénk, a pálya úgy nézett ki, mint egy csatatér. Egy dolgot lehetett egyértelműen látni: az elszúrt taktikát. Azt mondtuk, hogy kínos lesz, ha nem sikerül legyőzni a Swansea-t. Hát a kínos bizony finom kifejezés. Liverpool-Swansea 0-0.
Még talán kicsit korai kijelenteni, de úgy tűnik, a Norwich elleni döntetlen – amivel kapcsolatban megígérem, hogy most veszem elő utoljára – megtört egy átkot: a Liverpool idegenben, egy gólos hátrányból állt fel a Stoke ellen, majd átlagos játékkal is verte a West Bromot. Hasonló rutinmunkát várunk a ma délutáni Liverpool – Swansea-től is: semmi menőzés, sallang, csak három rúgott és nulla kapott gól a kívánságunk.
Roy Hodgsonnal ezt a meccset elvesztettük volna, mert nem elég, hogy a mi padunkat és csapatunkat az öreg elviselhetetlen terhe nyomta volna, de ugyanez a hatalmas fék felszabadult volna a másik oldalról. A viccet félretéve szerencsénk volt, mert korán vezetést szereztünk, utána pedig a csapatnak fekvő játékot játszhattunk, és szerencsénk volt, hogy ezúttal nem bosszulta meg magát az a rengeteg elbénázott helyzet, amely ezeken a meccseken mindig iszonyatmódon szokott büntetni.