Akár még a teljes optimizmus jegyében is meg lehetne írni ezt a beharangozót a vasárnap délutáni Swansea meccsre, hiszen mikor máskor lépnénk át rajtuk ha nem ebben az időszakban, amikor is Suarez ontja a gólokat, José Enrique újjászületett, a fiataljaink felnőttek a feladathoz, és több mint két hónapja veretlenek vagyunk a bajnokságban. Meg lehetne, már amennyiben nem lenne ott az a fránya Swansea City elleni Ligakupa meccs a képben ami bepiszkítja az imént leírt, amúgy is hurráoptimista idillt, mivel egész egyszerűen akkor ők léptek át a Liverpoolon. Kérdés, hogy Rodgers tud-e még egyszer annyira tanácstalan lenni volt csapata ellen? Hogy Joe Allen tud-e még egyszer annyira enerváltan játszani, mint akkor, volt csapata ellen? Hogy az egész csapat, mármint a Liverpool lehet-e még egyszer annyira fegyvertelen egy intelligensen focizó, ha kell szervezetten védekező, ha kell jól kontrázó ellenféllel szemben, mint akkor?
Mikor nyáron az Anfielden jártam, az idegenvezetőt kérdezte valaki, mit gondol, hogy kezdjük majd a szezont. We play against City, Arsenal, and United, that’s 9 points guaranteed. After we’ll get problems with the smaller teams, like Sunderland or Stoke. Aztán a 9 pontból csak 1 lett, de a kicsik elleni szenvedés bejött, ami persze nem nagy meglepetés, de elég unalmas. Most jön egy újabb ilyen meccs, egy újabb alkalom, mikor már egy kicsit felcsillan a szemünk, hogy igen, itt most talán meglehet a 3 pont. Újra elgondolkodunk, hogy akkor a 15 pontunkkal /12 meccs után/ szélsőséges esetben akár a 10. helyre is ugorhatunk, s végre lekanyarodhatunk a döntetlenek sivár országútjáról. Kár, hogy ez a Wigan ellen utoljára Benitez-zel sikerült, és nem is az utolsó meccsén.
Noha megszakadt az eddig is fura szerzet Liverpool győzelemsorozat a Chelsea ellen a bajnokságban, ezzel a döntetlennel a két csapat közti jelenlegi szintkülönbséget, meg úgy magát a meccset nézve elégedettek lehetünk. Megdolgoztunk érte, nem is játszottunk rosszul, valamint több mindenre választ is kaptunk ezen a megmérettetésen. A jó hír, hogy közelebb vagyunk a hogyan továbbhoz most, mint pár hete ilyenkor voltunk.
A Chelsea – Liverpool meccsek esetében létezik az utóbbi időben egyfajta hollywoodi forgatókönyv, amint a szerethető, de szedett-vedett egylet végül erején felül teljesítve megveri a nagy és rettegett ellenfelét, mindenféle racionalitást mellőzve. Lehet ezt mumusságnak, Torres-átoknak vagy bármi másnak nevezni, mindenesetre a számok magukért beszélnek, az utolsó négy bajnokságbeli meccsét megnyerte a Liverpool a Chelsea ellen, utoljára pedig még Benítezzel a padon kapott ki. Az sem tegnap volt – de nézzük mi lehet holnap.
Ez az a meccs, amiről nincs értelme beszélni, az a lassan tucatjával előforduló állatorvosi ló, ami megmutatja, hogy miért tart ott a Liverpool, ahol most. A Newcastle ahogy az előző két évben, úgy most is legfeljebb egy ikszre jött az Anfieldre, mi pedig legfeljebb egy ikszre voltunk képesek.
A Newcastle azon kevés klubok egyike, amelynek kifejezetten jót tett a kiesés: talán emlékszünk még arra a teljesen fogalmatlan csapatra, amit anno 2008 decemberében 5-1-re vertünk a saját otthonában. Na, a jelenlegi, Pardew-féle Newcastle már igencsak távol áll ettől: kényelmetlen ellenfelekké lettek.
600.
Senki nem szeret így ikszelni: az amúgy egész tisztességesen dolgozó Marriner a végére megint bebizonyította, hogy az angol bírói kar használhatatlan (utánunk aztán a Chelseat is elintézték tegnap), az Everton két elég gyenge góllal egyenlített, és mi sem játszottunk valami fényesen. Különösen fáj most ez, mert amúgy egy nagyon hangulatos városi rangadó volt ez a tegnapi… de még hangulatosabb lett volna, ha az utolsó percben papíron is megnyerjük.
Itt a városi derbi, itt vannak a piros lapok, a bírózás, a látványos gólok, a katarzis és az agónia. Elsüthetőek a klasszikus derbi-közhelyek, bejátszható a párás tekintetű múltidézés kártyája, de mi most egy kicsit máshonnan közelítjük meg a Liverpool-Evertont. Mert a két nagy kérdés az, hogy hol van a hiba az Moyes-ék programkódjában, és ha megvan, kijavították-e már. Reméljük, nem.
Már szeptember 1-jén tudtuk, nehéz félév előtt állunk, amiben minden eddiginél komplikáltabb feladat lesz egy-egy meccs értékelése. Mivel tegnap számtalan helyzetet elpuskáztunk, az 1-0-ás győzelem első hallásra aránytalanul kevésnek tűnhet. Ugyanakkor örök optimistaként nem az „akár 5-0 is lehetett volná”-t választottuk viszonyítási pontnak, hanem az „eggyel több gólt lőttünk, mint az ellenfél”-t.