Valami elképesztően nagy baj van Newcastle-ben. Eleve a 34 forduló utáni 37 pont gyanús volt a meccs előtt,, meg a Sunderland elleni hazai 0-3 is feltűnő, de mivel nem nézek nagy rendszerességgel szarka meccseket, engem totálisan ledöbbentett, hogy hogy jutott idáig a Newcastle? Nyilván szerepe van benne a (physioroom szerint) 8 sérültnek, ebben pedig az EL okozta kettős terhelésnek, de hogyan jutott el a tavalyi szezont 5. helyen záró csapat a kiesőzóna határára egy év alatt? A választ nem én fogom megadni, a Newcastle-blogon biztosan el tudnák magyarázni nekem az okokat, de legalábbis érdekes ez az egész szituáció, aminek árnyékában gyakorlatilag semmit nem tudtunk meg a poszt-Suárez időszakról, és a várható fejleményekről.
A héten Suárez infantilis viselkedése miatti eltiltása és annak eltúlzott mértéke határozta meg a beszédtémát. Tegnap kiderült, hogy sem a klub, sem Suárez nem fellebbez, így hosszas viták után az eltiltás témáját kicsit félretehetjük és elkezdhetünk foglalkozni annak hatásaival. Azt még nem lehet tudni pontosan, hogy a nyáron várható megy/nem megy pletyka/híráradatra milyen hatással bír az eset, de annyi biztos, hogy ebből a szempontból nem lesz unalmas a nyár. Még nem tudni, hogy csak rövid távra – értsd az eltiltás idejére – vagy távozás esetén hosszabb időre (remélem, nem így lesz), de megoldást kell találni játékunkat leginkább meghatározó játékos hiányára. Ez pedig nem egyszerű. Suárez, amilyen ösztönös zseni, egyik időtávlatban gondolkodva sem pótolható egyszerűen csak egy emberrel. Minimum 2-3 játékos kell a pótlásához.
A több oldalról is emocionális felvezetéssel induló Liverpool – Chelsea sok feszültséget és kevés jó játékot hozott, a nap végén pedig a vörös tábor örülhetett jobban. Suarez nem játszott jól de gól-gólpassz-balhéval triplázott, azaz hozta magát, ahogy a meccs izgalma is felnőtt végül az elvárásokhoz – igaz sajnos nem elsősorban a foci miatt fogunk emlékezni erre a délutánra.
Az elmúlt két találkozón a srácok láthatóan nem találták meg a személyes motivációjukat, nem tudtak rákoncentrálni eléggé a meccsekre. A tény, hogy már nem sok minden maradt amiért lehet küzdeni a szezonban, valamint a nem túlságosan lázba hozó ellenfelek koncentrációhiányhoz vezettek, ami a kapu előtti produkcióra rányomta bélyegét. A meccsre a motivációhiány nem lehet jellemző és nem is lesz elfogadható. A főszereplők közül sokaknak lesz személyes elszámolni valója. Rafa első Anfieldi látogatása különleges lesz nem csak az ő, és nem csak a szurkolók számára, de a volt játékosai számára is, akik közül elég sokan még ma is a csapat meghatározó alakjai. Az extra ösztönzést meg lesz a találkozón, az biztos.
A várt 6 pontból csak szerény 2 jött össze, ráadásul az egyik ellenfél a tökutolsó biztos kieső ellen. Ez még akkor is elfogadhatatlan, ha RH- az edző. BR takarodj! Vagy ennél egy árnyalattal bonyolultabb lenne az élet?
(köszönet guthmate-nek a gyönyörű fotóért)
A West Ham elleni meccsnél még el lehetett időzni azon, hogy egy motiválatlan Liverpoolnak mennyire kötelessége hazai pályán megverni a 4. számú londoniakat, illetve, hogy mennyire ciki nem otthon tartani a három pontot. Eléggé, de most már lépjünk túl ezen. A Reading ellen viszont fel se merülhet hasonló kérdés, a ligautolsót mindig, minden körülmény közt meg kell tudnunk verni, idegenben is, ha kell Suárez vagy a fél csapat nélkül is, Suárezzel együtt meg aztán pláne.
Gondolom senkinek sem ismeretlen az itt illusztrációként használt kép, és pontosan így éreztem magam a meccs utolsó 80 percében. Masszív, de az összképet nézve totálisan meddő mezőnyfölény, alapvetően két komponensből: a West Ham zseniálisan szervezett védelme kombinálva a saját balfaszságunkkal. Az eredmény egy többeknek kiábrándítónak, egyeseknek szégyennek nevezett 0-0, de végeredményben inkább egyszerűen csak szomorú volt nézni, ahogy a sok szerencsétlen teszi, teszi, teszi, ami eszébe jut, de láthatóan nincs semmi eredménye. Az Ikarus ellen csak egy vonat lett volna jó.
A héten a Kérdezz-Felelekkel már hangoltunk a kalapácsosok elleni meccsre, de azért a szokásos beharangozó sem maradhat el. A múlt heti Aston Villa elleni, nem túl meggyőző játékkal elért győzelem után a legérdekesebb kérdésnek az tűnik, hogy a Rodgers-éra első évében, mikor még bőven a játékrendszerének a betanulásánál tartunk – amiben hibák még szép számmal akadnak, így inkonzisztens játékot és eredményeket láthatunk a srácoktól hétről-hétre -, akkor egy hazai West Ham elleni meccs kötelező három pontnak számít vagy sem?
A húsvét ebéd utáni sonka-torma visszaböfögések remek vizuális hátteréül szolgált a vasárnap délutáni Aston Villa – Liverpool. A decemberi, váratlanul könnyedén ránk mért győzelmük után mindenképpen sikeréhes Liverpoolt vártunk a pályára, és ha a Villa Park gyepét nem is tépték ki foggal a vörösök, elég okosan és kreatívan fociztak ahhoz, hogy megérdemelt győzelmet mérjenek egy jó formában lévő, PL életéért küzdő kiesőjelölt ellen – ami tavasszal mindig szép tett.
