A mérkőzés előtt viszonylag kevesen gondolták volna, hogy szomorkodni fogunk egy döntetlen miatt, még kevesebben, hogy ilyen egyéni teljesítményeket láthatunk. A Liverpool tegnap esélyt sem adott a Premier League harmadik helyezettjének, végig uralta a mérkőzést: ezek után tényleg kár, hogy befejezni továbbra sem tudunk. Egy pont és egy macska – ennyit tudunk felmutatni.
Harry Redknapp lehet, hogy nem tud írni, betűzni, sőt, talán egy emailt sem tud megírni, mégis Anglia egyik legjobb csapatát rakta össze: a Tottenham tavalyelőtt a BL-helyünket nyúlta le, tavaly az EL nyújtotta edzőprogramot ragadta el tőlünk, egy alkalmat leszámítva pedig 2009 óta rabolja a pontjainkat.
Úgy látszik, a Molineux valami szent hely a Liverpool számára, mert ahányszor idelátogatunk, felfrissülten távozunk. Tegnap láthattunk egy határozottan javuló Andy Carrollt, egy nagyszerű Spearinget, egy továbbra is zseniális Bellamyt, de legfőképp egy olyan Liverpoolt, amely képes volt kihasználni a Wolves védelmi hibáit.
A Molineux tavaly egy új éra kezdetét jelentette, ugyanis majdnem egy éve, a Wolverhampton Wanderers ellen szerezte meg Kenny első győzelmét. Nagyon csodálkoznánk, ha hasonló fordulópont helyszíne lenne ma is a stadion, ugyanakkor a Bolton elleni vérlázító 3-1 után van mit jóvátenni, még ha a komoly problémák továbbra is fennállnak.
Még mindig nehéz elhinni, hogy a Liverpool egy hét alatt kiejtette a Manchester Cityt és a Unitedet is Anglia két kupasorozatából. Szürreális az egész: három kulcsemberünk is hiányzik, a játékosok egy része mélyrepülésben van, nem tudunk gólt lőni és mégis, amikor elvi kérdést csinálunk egy mérkőzésből, a Liverpool megállíthatatlan, leállíthatatlan, kicsinálhatatlan.
Szívből sajnálom, hogy egy vírusos megbetegedés folytán Martin Atkinson kimarad ebből a holnapi buliból, mert vele lett volna teljes a csapat. Persze nyugodjon meg mindenki, az egy négyzetméterre jutó emberek-akik-folyton-elkúrják-a-hangulatunkat száma így is alaposan túl fogja lépni az egészségügyi határértéket. Liverpool vs. ötven kilométerre tanyázó egysejtűek.
A Liverpoolt láttuk tegnap. Nem a Liverpoolt, hanem A Liverpoolt. A csapatot, nem tizenegy játékost néhány éneklő szurkolóval, nem régi meg új igazolásokat, lelkes, meg kevésbé lelkes arcokat, hanem azt, ami erejétől függetlenül bárkit és bármit darabokra szed, ha akar, azt amire igazán büszkék vagyunk. Hogy bejutottunk a Carling Cup döntőjébe? Ez szinte mellékes. Liverpool – Manchester City 2-2.
Balotelli, Kompany, Yaya Touré, és Kolo Touré versus Jay Spearing, Lucas és Suárez a ma esti “Pótold kulcsjátékosaidat okosan”-játék főszereplői, két vállalkozókedvű résztvevőnk pedig Roberto Mancini és Kenny Dalglish. A tréfát félretéve azonban halálos komolysággal kérjük a keretünktől: ne. Itt a célegyenesben már ne. Ne miattuk, hanem miattunk.
…mert nagyon mást nem tehetünk. Már-már múltidéző jellege volt ennek a tegnapi mérkőzésnek, ahol gyakorlatilag az utolsó bedobásig minden szánnivalóan rossz volt: rossz egyéni teljesítmények, rossz taktika, rossz összjáték, pontatlanság, és hajmeresztő megoldások valami olyan sorozata, amivel még minket is meg tudott lepni a Liverpool (pedig láttunk már ezt-azt). Ami viszont pozitívum… ja nem, ilyen nem volt.