vörösfonat
Már-már a régi szép BL-szereplések idejét idézi a Liverpool-Udinese: szinte már nem is emlékszünk rá, mikor járt ilyen patinás európai csapat az Anfielden. Egészen a Norwich elleni mérkőzésig azt mondtuk volna, hogy az EL – és vele együtt ez a meccs is – a fiataloké lesz, most viszont úgy tűnik, inkább a tavalyi kezdőnk fogja felhasználni arra, hogy valahogy visszajusson a pályára.
A Norwich nagylelkű védelme is közrejátszott abban, hogy ilyen látványos körülmények közt szerezzük meg a szezon első győzelmét, de szükség volt mindehhez az év eddigi legjobb kezdőjére, egy elszabadult Suárezre és Rodgers elképzeléseinek tökéletes megvalósítására is.
A Premier League 2012/2013-as szezonjának hatodik fordulójában járunk, összesen két ponttal, vagyis két döntetlennel és három vereséggel. Ennek ellenére – ha a sztoikus mélységekben nem is, de összességében – nyugodtan várjuk a ma délutáni Norwich – Liverpoolt. Erre pedig nagy szükség van.
Ambivalens érzésekkel vágunk neki a 2012/2013-as Ligakupának, hisz büszke címvédőként (és a League Cupot egyetlen reális célpontjának tekintő klubként) szeretnénk törődni vele, ugyanakkor nagyon örülnénk annak is, ha nem kellene. A presztízs és a pénz mellett azonban van egy harmadik fontos szempont is: a fiatalok beépítése idén nemcsak egy üres kampányszöveg, hanem a túlélés záloga.
Még minket is meglepett az a parádés játék, amivel a Liverpool végre megszerezte idénybeli első győzelmét: fiatalos lendület, látványos összjáték és mindent elsöprő labdabirtoklási fölény: Rodgers és mi, szurkolók is büszkék lehettünk a csapatra.
Hillsborough olyan, mint egy gát mögé szorított folyó: 23 évig tartotta vas és beton erőszakos szorítása, hogy aztán minden korábbinál nagyobb erővel robbanjon szét, fröcskölve, autónagyságú betondarabokat dobálva. Elsöprő erővel vitt el minden igazságtalanságot, ami az útjába állt – és mi nagyon reméljük, hogy a megtisztulás nemcsak a hazugságot mosta el, de egy új alapokra helyezett Liverpool versus United éra közeledtét is jelzi.
Steven Gerrard egy monumentális félreértés áldozata: a világ azt hiszi, ő egy jó vezető. Igazából egész jól megszokta már a szerepét, most már nem is igen változtatna rajta: tudja, mit kell csinálni, néha bíztatólag tapsolni, egy-egy „gyerünk”-öt benyögni (bár azt talán még mindig nem fejtette meg, hogy ezeket pontosan mikor is kell elsütni). Kezet fog a meccs elején mindenkivel (bíróval, ellenféllel, kabalával), sőt, az évek során a karszalag szorítását is megszokta. De továbbra sem érti, mit keres ott, ahová őt tették.
A Manchester City elleni bajnoki után ismét csak egy karnyújtásnyira volt a győzelem, de amíg a Liverpool alapvető problémái nem oldódnak meg legalább részben, a három pont nem fog összejönni – nagyjából így foglalható össze egy mondatban a tegnap este, amelyen végre sikerült akciógólt és egy újabb pontot szereznünk. Bár a játékunk továbbra is szörnyű.
Ez a hét már mindenképp a győzelemé, akár egy Sunderland elleni zakót is le tudnánk nyelni. Akár, mert azért így szeptember közepe felé megnéznénk már azt is, milyen érzés meccset nyerni. Az elmúlt két hétben Rodgers nem sok mindent magyarázhatott el a csapatnak, ezért nagyon fontos, hogy a csapat melyik élményéhez nyúl vissza: a City elleni, vagy az Arsenal ellenihez. Gerrard és Suárez viszont inkább találjon ki valami újat.