A tegnap este egész egyszerűen überfasza volt. Egy percig elgondolkodtam, hogy ebben vajon mekkora szerepe lehet annak, hogy Pista Néninél nem maradt józan ember már a szünetre sem, így az én egyensúlyom sem volt már 100%-os, de végül arra jutottam, hogy ennek kábé akkora hatása volt a sportélményre, mint Suárez zsenialitására a tegnap Facebookon megszellőztetett beletrappolásom az ismeretlen kutyaürülékbe. (Ja, és tudom, ómenek, babonák, meg jelek, de tényleg kíméljétek meg a kertem, ha egy mód van rá.) Tegnap maga a meccs volt az, ami lerészegített mindenkit, és bár 3 pontra egészen biztosan nem szolgáltunk rá, ettől függetlenül pont úgy éreztem magam egész este mint itt lent Suárez. És mindig így akarom érezni magam.
Március másodika van, az ablakomon kinézve a kék eget, és a szikrázó napsütést látom, hófolt már a domboldalban sincs, és mintha már a fű is kezdene egy kicsit zöldülni. Egyre melegebb is van, ahogy a nap feljebb kúszik az égen, és bár a fák még nagyon csontvázszerűek, egy-egy madárfütty már érezteti, hogy itt bizony tavaszodik. Ahogy természet feléled hamvaiból, egy kicsit mindenki új erőre kap, ahogy a téli szürkeség kivonul a fejekből, hogy átvegye helyét az ilyenkor még csak gyengéden melengető napfény, és pont ez az az időszak, amikor az ember ül a fűtött szobában, és világmegváltó terveket szövöget. Ezt tette Görgey 1849-ben, nem is eredmény nélkül, Kennynek is biztos átfutott valami szép az agyán 2 éve ilyenkor, szintén nem eredmény nélkül, és az én, egyébként is túlzottan optimista hajlamomra még rá is tesz egy lapáttal ez a szép idő, belegondolok, hogy miért is ne lehetne ez a mai nap egy gyönyörű tavasz kezdete? Olyané, mint a Kenny-tavasz volt, vagy akár még olyanabb. Pont a Wigan ellen kezdve? Miért is ne.
Lehet, hogy túl racionális vagyok, és nem jól fogom meg a szurkolás érzelmi voltát, de elgondolkodtam, hogy mégis miért Rodgerst rakná mindenki a kínpadra az olyan meccsek után, mint a WBA elleni, és miért Suárezt, Sturridge-ot, Gerrardot, és a többieket cipelik a pajzsukon körbe az emberek egy olyan meccs után mint a mai. Pedig a két meccs nagyon hasonló volt egymáshoz, és Rodgers ugyanúgy nem befolyásolta a hétfői végkimenetelét, mint a maiét, mégis, egy -2 után ő az, akit a pokol mélyére küldenek, +5 után meg csak a játékosok mennek a mennybe.
Tegyük rendbe a dolgokat.
Egy büntetőt nem lehet kivédeni, csak rosszul lehet rúgni. Egy Liverpool – WBA-n nem nyerhet az Albion, maximum a Liverpool verheti meg magát. Chuck Norris nem lesz vizes, a víz lesz Chuck Norrisos.
Egy ilyen meccsnek nem szabadna megtörténnie, de mégis, időnként előfordul minden csapattal, csak velünk valahogy gyakrabban. A nép ilyenkor azt szereti hallani, ahogy a véres fejcsonkok nagyot koppannak az igazgatósági iroda laminált parkettáján, szereti hallani, hogy kedd reggel 8-kor már rég pakolja össze irodai holmiját a felelős, 9-re pedig már a portás se emlékszik rá, ki is lehetett ő. Na pont ezt az embert keressük most.
Előre látom, hogy meg fogom kapni a már egyébként is rám süthető túlzott optimista jelzőt, de egy Arsenal ellen idegenben elért 2-2 számomra egyszerűen nem hangzik rosszul. Persze bosszantó, hogy 0-2-ről állt fel az ellen egy 2 perces kis rövidzárlat alatt, de egyrészt az Arsenal az egy pontra minden bénázása ellenére is rászolgált (még talán többre is), másrészt a meccs előtt sokan sima vereséggel számoltak, a legpesszimistábbak (=Mel) például 2-3 gólos mínusszal. Ehhez képest most még ők is örülhetnek.
A 2008-2009-es tél. A Tottenham fogadja a Fulhamet. Egy laza kis derbi a 6. és a 7. helyezett közt. Ülök az Eurosport 2 előtt, és inkább kinyomom a tévét. Nem nagy csapatok ezek, minek nézzem meg a meccsüket, úgyse nyernek semmit, úgyse lehet akadály egyik csapat sem az én Liverpoolomnak. Nem félek egy olyan csapattól, aki egy fél szezon után is csak egy hetedik helyre képes, minek vesztegessem magam egy a meccsért? Időpocsékolás. Ha szerda van, inkább benyomom a Dr. House-t. Lehet, hogy jól eljátszanak majd ők ketten, de könyörgöm, kit érdekel ez a meccs? Egy lesajnált kis derbi két olyan csapat közt, akik az UEFA-kupáért még mehetnek, de esélyük sincs sokkal előrébb végezni. Jobb lesz az a House.
Amikor elkezdtem összeszedni a gondolataim a meccsel kapcsolatban, képtelen voltam kiűzni a Mansfield elleni parádét a fejemből. Kegyetlen unalmasan induló, majd a végén körömrágóssá váló, de összességében ritka gyenge teljesítmény volt az a részünkről, olyannyira gyenge, hogy ezek után a Sport 2 is csak azért adja most nekünk ezt a meccset, mert nincs másik az idősávban. A terhelő bizonyítékok ismeretében komoly hiba volna azt feltételezni, hogy egy kellemes vasárnap estének nézünk elébe, ez a meccs inkább az essünk már túl rajta címke alatt fut már most is, pár év múlva pedig már a méltán elfeledett meccsek sorát gyarapíthatja.
Mikor Henderson belőtte azt az irdatlan bombát, elgondolkodtam, hogy igazán érik már egy Hendo-poszt, esetleg egy Hendo-Downing közös poszt, de az élet felülírta a számításaim, mert nem ők voltak, akik megnyerték ezt a meccset. Ezen a meccsen a Liverpool kollektíven, csapatként döngölte a földbe szerencsétlen Norwich-ot. A meccs emberének kiválasztása lehetetlen feladat, de még a meccs leggyengébbjének járó botütéseket se tudnám senkinek se odaadni. Ezt egyszerűen jó volt ezt nézni.