vörösfonat
Luis Suárez szerződést hosszabbított, és mi örömmel nyugtázhattuk, hogy jógyerek ez a Luis. Hogy nem vinné rá a lélek. Vigyorog a papír felett, és mi tudjuk, hogy örökké itt fog maradni velünk, karrierjét a Liverpoolnál fejezi be, mert ő nem olyan, mint a többiek. Nem olyan, mint Torres, Mascherano vagy Xabi Alonso. Ő nem olyan. Nem.
A tegnapi esti mérkőzés igazi összefoglalója volt évünknek: megmutatta, hogy miért ment néha (tegnap) minden jól, máskor (mindig) pedig minden rosszul; igazolta, hogy Daniel Agger továbbra is a Liverpool legjobb védője és csapatjátékosa, valamint bebizonyította azt is, hogy ha a Suárez-Gerrard kettős formában van, csak a balszerencse veheti el tőlünk a győzelmet.
És miért most?! Elcsavarod ballal, aztán belövöd azt is, amit sosem szoktál (szoktunk)? Utána meg félpályáról bohócot csinálsz mindenkiből?
Luis Suárez a focipályák multifunkciós konyhai robotgépe ma bemutatta milyen az, amikor mindent egy ember csinál: előbb Gerrard passzát küldte be egy kegyetlen balossal, utána gólpasszt adva magának úgy és olyan szögből akasztott még egyet, ahonnan szinte egész évben mindenki kihagyta. Majd amikor már minden Liverpool-szurkoló azt hitte, hogy mindenki Lajosa elveszti lendületét, úgy döntött, nekivág egy egyfős kontrának. Aztán félpályánál meggondolta magát és különösebb előkészületek nélkül ráküldte 40 méterről. Mi sem utasítanánk vissza egy ilyen mesterhármast…
Miért kell vért izzadnunk, és végül vereséget szenvednünk egy olyan meccsen, amit minden túlzás nélkül 5–0-ra kellene megnyernünk? Miért képtelen olyan csapatokat kitömni a Liverpool, amilyeneket sokkal gyengébb társaságok is simán meg tudnak verni? Ezek a kérdések alapvetően bármikor érvényesek a csapatunkra, ahogyan ezen WBA-elleni szenvedésre is, ugyanis ezt a vasárnap délután látott Albiont a PL-mezőnyének legnagyobb része gond nélkül elintézte volna. A válaszok tehát felelnek arra a kérdésre is, hogy miért vagyunk ilyen bénák egész évben?
A hangulat rendben volt, a meccs már nem annyira, de ennek ellenére egyáltalán nem túlzás, ha fülig ér a szánk: a Liverpool hátrányból fordított és ott van az FA-kupa döntőjében, Suárez gyönyörű külsőzése után pedig Carroll győztes gólt fejelt (megint). Eldőlt, hogy idén harmadszor is megyünk a Wembleybe.
Egy gyengére sikeredett idény botoxkezelése, a mesterhármas városi riválisunk felett, és nem utolsó sorban egy méltó megemlékezés – ez mind lehet a ma délutáni mérkőzés, amelynek kapcsán Liverpool városa ideiglenesen átteszi székhelyét Londonba: Liverpool – Everton az FA-kupa elődöntőjében.
Lassan egy hónapja, hogy a Liverpool utoljára győzni tudott a Premier League-ben, (hejj, azok a régi szép idők, amikor még csak azon kellett bosszankodnunk, hogy nem tudunk gólt rúgni). Igaz, hogy azóta lényegesen színesebbek lettek a Liverpool meccsei, de az Everton kissé váratlan előzésével teljesen oda lett a móka.
A tegnapi délutáni mérkőzés továbbra sem tölthetett el minket elégedettséggel, ugyanakkor mégsem lehetünk teljesen elkeseredve: az elmúlt néhány mérkőzésünkre jellemző szabadesés most nem jelentkezett, a csapat összelapátolta magát és addig küzdött, amíg bírt. Kár, hogy megint vitatható (=rossz) bírói ítéletektől függött az eredmény, de leginkább azért kár, mert ez simán lehetett volna egy győzelem is.
Az LFC.tv kamerái a Stoke elleni kupameccs alatt pásztázzák a korridort, és fényt derítenek arra is, hogy Suárez mitől van így felpörögve minden meccsen. Mate.