Itt az év vége, érdemes talán áttekinteni, milyen esztendőt hagy maga mögött a Liverpool. Az értékelő visszatekintés nem lesz teljes, csupán az általam legfontosabbnak tartott eseményeket, jelenségeket veszem sorra, nem is feltétlenül időrendben.
De hogy mégis az elején kezdjem: 2012 elején 3 pontnyira volt a 4. hely, és álltunk mindenkupában, ám a februári Ligakupa-győzelem – amely mindazonáltal 6 év óta az egyetlen trófeánk lett – csak rontott a helyzetünkön, és katasztrofális tavaszt produkálva (18 pontot gyűjtöttünk 19 meccsen!) PL-mélypontot jelentő 8. helyen végeztünk. A fordulópont minden bizonnyal az Arsenal elleni hazai vereségünk lehetett, amikor csodálatosan játszva kaptunk ki egy nálunk akkor gyengébben játszó ellenféltől: akkor valami eltörött a csapatban, és a játékosok már régóta nincsenek abban a mentális állapotban, hogy innen felálljanak. Jöhetett itt még a FA-kupa menetelés, kiverve a Unitedet is, ám ez is leginkább csak az erőt, lendületet – és ami a legfontosabb – a pontokat szívta el a PL-től.
(A kép forrása: telegraph.co.uk)
Mivel egyrészt már hetek óta semmi nem történik a Liverpoollal, másrészt két játékosértékelő poszt közt mindenkinek jól esik pihenni, most egy könnyebb hangvételű bejegyzés következik: leástuk magunkat a 2011/2012-es statisztikák legaljára, de a száraz elemzések helyett színes-szagos grafikonokat faragtunk belőlük.
A most következő posztban arra az elsőre egyszerűnek tűnő, ám valójában rendkívül összetett kérdésre keressük a választ, hogy Lucas Leiva novemberi sérülése tényleg komolyan befolyásolta-e a szezonunkat. Az általánosan elfogadott vélemény szerint Lucas kiesése kinyírta a Liverpool 2011/2012-es idényét, megnéztük, hogy a számok és tények mit mondanak.
Szinte már kívülről tudjuk, mi hiányzik ebből a Liverpoolból: az ellenfél támadásait szűrő középpályás (nevezzük őt mondjuk Lucasnak), egy csatár, aki nemcsak felismeri azt a hálóval ellátott szerkezetet, hanem be is juttatja abba a labdát, és valami kreatív középpályás, aki tábornokként irányítja a 11 fős hadsereget (ő pedig legyen Charlie Adam 2.0).
315 – ezzel együtt ennyi bejegyzést írtunk már. De vajon elárul-e bármit ez a szám? Mond-e valamit a látogatottságunkról, a posztok minőségéről, vagy épp a kommentek milyenségéről? Nagyon hasonló kérdéseket tehetünk fel a focit körülvevő adatokkal és statisztikákkal szemben is. Az emberek négy csoportja különíthető el ezekkel kapcsolatban: az utálkozók, a szkeptikusok, azok, akik nem értik a lényegét, és azok, akik halálosan komolyan veszik. Én ez utóbbiba tartozom. 
Még a Liverpool-mez is vörösebb, mióta King Kenny visszatért, sőt újabban már egy hazai meccstől sem csináljuk össze magunkat. A Wigan csupán saját töketlenkedése folytán volt képtelen mind a három pontot begyűjteni ellenünk novemberben, igaz, akkor Hodgsonnal, Konchesky-vel és a 4-4-2-vel súlyosbított helyzetben lépett pályára a csapat. Akkor egy feltámadásnak tűnő sorozatot tört meg Roberto Martinez társasága, reméljük ezúttal kevesebbre futja. Hajtás után sérültekről, formákról és hasonló okosságokról mesélünk.
…ugyanarra a következtetésre jutunk, mintha a játékot néznénk. Szarok vagyunk, mocskosul, egészen pontosan még soha nem volt ilyen rossz Liverpool. Hodgson kinevezésekor mindenki felvonta a szemöldökét, aztán elkezdtünk reménykedni, hogy „talán, mégis, hátha”, miközben belül szinte mindannyian tudtuk, hogy ennek óriási pofáraesés lesz a vége. És ez nem utólagos okoskodás, tegye fel a kezét, aki nem sejtette!